Berniczky Éva

Bábakalács mesél

Ha jól emlékszem, ott tartottunk, hogy a kis sebesült vigasztalhatatlan volt, amikor két darabban földre hullott a csipkefejdísz.

Ükerkelonc hosszasan simogatta, becézgette hajpántjának maradékait. Mácsonya ezt is húga rossz tulajdonságai közé sorolta: hogy lehet valakinek ilyen bensőséges kapcsolata azzal, ami már megszűnt, megsemmisült, elmúlt, nincs?!

– Hagyd végre abba a bömbölést! – rivallt rá szokásához híven a szipogóra, amivel általában az ellenkezőjét érte el annak, amit szeretett volna. Mint most is. Ükerke még keservesebben rázendített, ha másért nem, hát dacból.

Kéküstökű Csormolya először zavartan forgatta a fejét, mert a lelki rendetlenségek legalább annyira bosszantották, akár az, ha Mácsonya tárva-nyitva felejtette a pincét, a télére szállást kereső egerek határtalan örömére, vagy, ami gyakran megesett, kinn hagyta az esőn a kerti ollót. Így aztán ezúttal is igazi, komoly családfőként igyekezett megoldani a helyzetet. Felkapta a sírdogálót és bőszen lovagoltatni kezdte a térdén. Délceg tartással, ahogyan az egy csokornyakkendő viselőjéhez amúgy is illett, a következőt skandálta.

So reiten die Damen, so reiten sie gern.

So reiten die Herren, so reiten sie gern.

So reiten die Bauern, so reiten sie gern.

Biztosan kitaláltad, hogy ez csokornyakkendő nélkül nem más, mint a Hóc, hóc, katona... Most azonban az előbbi eset áll fenn, ezért leírom neked a pontos fordítást is:

Így lovagolnak a hölgyek, így lovagolnak (ők) szívesen.

Így lovagolnak az urak, így lovagolnak (ők) szívesen.

Így lovagolnak a parasztok, így lovagolnak (ők) szívesen.

Kéküstökű Csormolya nagy igyekezettel próbálta érzékeltetni a lovasok közötti különbségeket, mégsem aratott vele valami nagy sikert. Bábakalács meg is jegyezte:

– No de kedvesem, ez Ükerke, s nem a hároméves dédunokád!

Előfordult ugyanis, hogy Kéküstökű Csormolya összekeverte a körülötte lebzselő gyerekeket, de legalábbis a korukat. Ükerke ellenben ismerte nagyapja szórakozottságát, ezért nem is viselkedett úgy, mint akit alaposan meglovagoltattak. Teljes odaadással sírt tovább. Egyvalamiben csak segített a So reiten, mert amikor elhangzott az utolsó sie gern, akkor... Akkor eszébe jutott a szamócás tányérra tapasztott házatlan csiga. Bizony, az segíthet, a ragadósra csócsált rágógumi. Az majd összefogja, ami eltörött.

– Jaj, a rózsaszínű csipke, ezt szerettem benne a legjobban, hátha megragad! – duruzsolja, mint holmi varázsszavakat, miközben illesztgette egymáshoz a megcsonkult cirádákat.

Pár perc múlva még mindig hüppögve jelent meg fején a megrágógumizott hajdísszel. A család furcsállta egy ideig a lötyögő tákolmányt, enyhe undor is kiült az arcukra. Ennyi kellett csak a már-már megnyugodó Ükerkeloncnak, azon nyomban újra eltörött a mécses.

Bábakalács kapott először észbe. Beült nagy piros foteljába és szédületes gyorsasággal horgolni kezdett. Keze alól szemmel nem követhető iramban meneteltek elő a szarvasok.

– Nem akármilyen vadak ezek, látod-e, kedvesem, oktatta ki a lovakkal és lovasokkal felsült Kéküstökű Csormolyát. – Jámborszarvasok! Valamennyi szomorú – fűzte hozzá, Ükerke felé fordulva.

– Hát persze! – bólintott a fényes arcú boldogan, lemondva egyből a maga bánatáról. – Én majd megvigasztalom őket.

Lehunyta szemét. Kéküstökű Csormolya pedig, mint aki mindent jóvá akar tenni, udvariasan felsegítette az egyik agancsos hátára. És Ükerkelonc végre büszkén lovagolt, akarom mondani, szarvasagolt fel s alá.

– No, ugye! – kiáltott még oda röptében Mácsonyának.

Az megvonta a vállát, hiába, aki hóbortos, az hóbortos.

A porcelánlány kinyitotta könnyes szemét, lekuporodott a földre, Bábakalács közelébe, aki horgolni kezdte a habos mesét. Mácsonya továbbra is úgy tett, mintha a ládafia mélyén talált rozsdás szegeket egyenesítgetné a születésnapjára kapott kis kalapácsával. Aztán, mivel senki sem figyelte munkáját, beült a jámborszarvasok és a húga közé, s hallgatta, vajon miről szól ma a mese. Nem is csodálkozott, hogy ugyanarról, amiről tegnap, tegnapelőtt, mert Bábakalács csak egyszer kezdett volna új történetet, akkor is leszavazták. Azóta nem is próbálkozott. Mint ahogy ezen az estén sem. Mély lélegzetet vett és belevágott:

Egyszer volt, kétszer, háromszor is talán, ki nem találjátok, hányszor. Terpeszkedett az emeleti pihenőn (ahol a lépcsőmászás után kilihegi magát az ember, ahová dugi csontját hordja a kutya, ahol lustán mosakszik-nyalakszik a macska) egy nyikorgó, ósdi szekrény, az Évacak. Valaha szebb időket látott: olyan gombos-fiókos, ezerrejtekű, ahová befér egy egész család öröme-gondja. Ahogy megöregedett, felkerült erre a félreeső helyre, a szigorú-zöld filodendron mellé és egyre ritkábban nyitották-zárták ajtóit. Ha mégis belenyúltak elvétve valamiért, sóhajtott akkorát!

– Hm-mmm-hiszen-n-n-n-senki-sem, hm-mmm-hiszen-n-n-n-senki-sem! – szegény, szegény Évacak, így nyiszorgott keservesen.

Addig-addig nyöszörgött, mígnem elérte, hogy jobb oldali ajtaját már be sem lehetett teljesen csukni, legalább résnyire leshetett a világra. Ettől kezdve újból megváltozott az élete. A szűk nyíláson át azt is észrevette, ami neked már régóta nem tűnik fel, vagy amit nem is igen láttál meg sohasem. Mert, tudod, vannak láthatatlan rezdülései a világnak körülötted, amiket csak ilyen nehezen kiharcolt réseken át lehet felfedezni. Ugyan, miért, legyintenek a tájékozottak, a mindentudók az efféle úri hóbortokra, semmi szükséged rá!

Évacak furcsállkodva, szaporán pislogott, ha ilyen kósza csacskaságokat fújtak be hozzá a szellőzködő ablakok, s a szél az öreg bútordarab arasznyira tátott ajtaját finoman megnyiszorgatta:

– Hm-mmm-nem-m-m-m-hiszem-m-m.

Egy hasonló csodálkozó pillanatában repült be az emeletre Gromek, a szarka. Tett néhány kört a tágas lépcsőházban, majd a pihenőn lévő tárgyak közül egyből kiválasztotta a résnyire nyitott szekrényt, amely az enyhe huzatban most is nyekergett valamit. Gromek rászállt az Évacak szomszédságában mérgelődő filodendronra, hogy közelebbről megfigyelhesse a titokzatos motyorgót. Kíváncsian félrebillentette a fejét és szerelmesen, vágyakozva leste a furcsa szerzetet.

Évacak rég volt ilyen boldog. Valaki kizárólag rá figyelt, és milyen odaadással.

– Hm-mmm-hiszen-n-n-n-megmutatom-'szen-n-n-n-mindenem-m-m – leffegte hát barátságosan.

Több se kellett a kíváncsi madárnak, belevetette magát az ismeretlenbe, amelyen épp szarkányi volt a rés. Odabenn aztán valamennyi poros zugba bedugta a csőrét. Évacak pedig újra szépnek, simának, vadonatújnak érezte magát, még a legszuvasabb részeit is. Elfelejtette, hogy elvesztette a gombjait, hogy fiókjai széjjelestek, hogy polcai megvetemedtek. Egy dolog lehetett számára fontos: mától barátja ez a fényes, elegáns madár. Mert létezhet-e annál fontosabb a világon, mint megtalálni a társunkat!?

Gromek ettől kezdve – a tavasztól őszig nyitva tartott ablakon át – hazajárt Évacakba. Tudatta mindarról öreg barátját, ami odakinn zajlott éppen, s természetesen hozzá hozta lopott szerzeményeit is. Ne gondold, hogy csak a fényes holmikat! Gyufaskatulyát, húsdarabkákat, apró mütyüröket, bármit, ami mozdítható, amit elbírt a farka. Nyáron, például, ha autót szereltek a szomszéd garázsban, rendszeresen hordta a különböző formájú és nagyságú csavarokat. Akár valami páratlan ékszert, úgy nyelte el Évacak a csillogó-villogó srófokat. És dicsekedett volna a pöffeszkedő filodendronnak, de az reggelente a nap felé fordította dús leveleit, úgy tett, mintha nem hallaná.

Aztán nyár végén hozott a szarka recsegő-fecsegő celofándarabot, színes gumikarikát, amiből Évacak sejthette, itt a befőtteltevések ideje. Elképzelte Juliska nénit, aki tiszta kötényben tartósította a hamvas szilvát és ügyesen lekötötte celofánnal a cukros gyümölccsel teli üvegeket. Sorba rakta őket a tornácon, gyönyörködött bennük egy kicsit. Majd mielőtt még behordta volna a befőtteket a helyükre, a kamra hűvösébe, még beszaladt a konyhába, beszívni az ott ragadt szilvaillatot. Juliska néni elmerengett, eszébe jutottak a téli hidegben párolgó szilvás gombócok. Leült, elégedett fáradsággal, és ölébe ejtette száraz kezét.

No, ezt a pillanatot használta ki a szemfüles szarka. A napfénnyel pajkosan incselkedett a celofán. Gromek úgy érezte, ezt Évacaknak is látnia kell. Valamennyi üvegnek bekoppantotta a tetejét és lehasította róluk a zörgő celofánt. Szerzett hozzá kék-piros-sárga-zöld-fehér gumikarikát is, s vitte a zsákmányt az emeleti szekrénynek.

Egy napon azonban nem jött vissza szokásos portyájáról. Évacak hiába leste az arasznyi résen át.

– Hm-mmm-hiszen-n-n-n-senki-sem – nyiszorgott keservesen, mint aki barátját hiába várja.

Nagy vihar volt aznap, amikor eltűnt a madár. Évacak ijedten látta, hogy a háziak becsuknak minden ablakot. A filodendron kárörvendően rázta leveleit, fülelte szomszédja legapróbb nyisszenését, de az meg se pisszent, annyira aggódott Gromekért, még nyikorogni is elfelejtett.

Telt-múlt az idő és Évacak továbbra is hűségesen őrizgette a temérdek kincset, amit a szarka tavasztól őszig belehordott. Arról ábrándozott, visszatér majd egyszer a barátja, igaz, nem egyedül. Mert az volt számára a legelfogadhatóbb magyarázat, hogy Gromek megtalálta a párját, s a következő tavaszon besuhan a nyitott ablakon repülni tanuló fiókáival, ő pedig megint nyiszeregheti:

– Hm-mmm-hiszen-n-n-n-megmutatom-'szen-n-n-mindenem-m-m.

Az, hogy a szarkával bármi rossz történhetett, eszébe sem jutott, hiába sutyorogta folyton fülébe rémálmait a gonosz filodendron.

– Hm-mmm-nem-m-m-m-hiszem-m-m – hajtogatta Évacak makacsul.

Csörög a szarka, vendég jön, úgy tartják. De vajon mi jelzi előre az ő barátja jöttét? Honnan fogja tudni időben, meglátogatja hamarosan, itt lesz újra az elegáns fényes madár?! Ezentúl ezen töprengett az ósdi szekrény. Jó előre és kellőképpen fel szeretett volna készülni a nagy eseményre, találkozásukra.

– Jaj, szegény, szegény, Évacak! – suttogta Ükerke sajnálkozva. – De ugye, megnézhetem, mit gyűjtött bele a szarka?!

Mert mondanom sem kell, a pihenőn (ahol a lépcsőmászás után kilihegi magát a kedves Gabona, ahová dugi csontját hordja Hutu, ahol lustán mosakszik-nyalakszik Tuszi), valóban ott terpeszkedett az ócska bútordarab. Egyszer talán azt is elmeséli Kéküstökű Csormolya, miért is lett a neve Évacak.

– Persze, téged csak az érdekel, a gyöngyök, a tollak, a színes szalagok, te kis majompofa! – korholta húgát Mácsonya.

Bábakalács elégedetten ült nagy piros foteljában és mosolygott. Kedvenc madarára, Gromekre, a szarkára szívesen emlékezett. A többi nem rá tartozik, hagyta, hogy a gyerekek elvarrják a mese széleit. Ő pedig, mint aki jól végezte dolgát, letette horgolótűjét.