Berniczky Éva

Ez a cirkusz kész cirkusz

Ezen a délutánon az üvegházban repült minden. Suhantak a ruhakefék, sercegtek a fésűk, kopogtak a cipőkanalak, szortyogtak a cipőpaszták. Csinosodott, tisztult, illatosodott a két készülődő, míg végül ott állt a bámuló család előtt szagosan-fényesen legünneplőbb csokornyakkendőjében Kéküstökű és csatos körömcipőjében Ükerke.

– Megyünk, kisasszony? – kérdezte az olyannyira gáláns lovag, amilyenek kizárólag a nagyapák tudnak lenni.

A megszólított felkapta a fejét:

– Ejnye, kedves uram, igazán lehetne ez esetben takarékosabb a betűkkel!

– Ohó, hát persze, én balga! Helyesbítek: megyünk'isasszony? - javította rövidebbre magát Kéküstökű Csormolya.

– Ez már más – bólintott elégedetten Ükerkelonc, majd megvigasztalva a szegény otthon maradókat, nagyvonalúan fűzte hozzá –, ha'zajövök, majd mesélek!

Mácsonya vágott egy rendkívül tartalmas pofát, amely körülbelül azt jelentette: te jó ég, mi vár ránk (rövidebben: vár'ánk!), ha ez beindul, és nincs menekvés, mert meg fogja tenni, no mindegy, legalább, amíg távol van, csinálok valami hasznosat.

De az efféle könnyelmű gondolatokat soha ne vedd komolyan!

Mácsonya csak szöszmötölt, illetve azt is csupán mímelte, hiszen semmi más nem tudta foglalkoztatni azon kívül, hogy várta haza húgát és nagyapját. A cirkusz szerinte rém unalmas dolog, de ha valaki megjön valahonnan, az más, az esemény, arra érdemes hosszasan készülődni. Ha cirkusz, ám legyen cirkusz, nincs mit tenni! Még be sem csukódott az ajtó a kétszemélyes publikum mögött, ő máris elkezdte várni a távozókat.

Ükerkelonc az utolsó pillanatban még megemelte a hajráfját és indulásra bíztatva magukat, felkiáltott:

– Hajráf'erencváros!

– Ez igen - csettintett méltó tanítványa előtt Kéküstökű –, ez még Hosszúlábú Pimpónak is becsületére válna!

Hosszúlábú Pimpó, a nagybácsi, a gyerekek kedvence volt. Rajta tanultak meg fáramászni, elő is léptették a világ legjobb mászórúdjává, sőt, alázatossága miatt – a maszatos korszakban – törölközővé is kinevezték. Cserébe deréknyúzó nyirkos időben Mácsonya pompás sétabottá alakult a nagybácsi keze alatt. Magasságuk úgy illett akkor egymáshoz, mintha kicentizték volna.

No hát Hosszúlábú Pimpónak sikerült időnként ilyen jópofa szóvicceket kitalálni, mint most kishúgának: hajráf'erencváros!

Kéküstökű Csormolya és cserfes partnernője mögött becsukódott végre az ajtó, de az odabenn maradók a nyitott ablakon át még hallották, hogy Ükerkelonc a dicsérettől megtáltosodván újrakölti a hét napjaira írt versikét:

Hétfő – tekergő,

kedd - ne feledd,

szerda – a fa törzse goromba,

csütörtök – verset költök,

péntek – nemsokára vége van a hétnek,

szombat - ha vasárnap lesz, szólnak,

vasárnap – ha nem ma, hát holnap.

Most aztán várhatjuk őket vissza, hacsak ott nem fogják ezt a két mókás tekergőt! Hogy ne und magad túlságosan, elmondom neked azt a viccet, amit Ükerkelonc talált ki személyesen.

Az egész azzal kezdődött, hogy Mácsonya addig-addig hozta haza az újabb és újabb Jean-vicceket, míg a húga megelégelte, s elhatározta, legközelebb ő rukkol elő egy hasonlóval. Erre akkor kerített sort, amikor legközelebb ebédhez ült a család. Furcsamód az üvegházban lakók mindig megvárták egymást és együtt ebédeltek.

– Ez a nap fénypontja! – jelentette ki Kéküstökű Csormolya, mindahányszor betuszakolta magát az asztalfőre az aprócska konyhában.

És valóban, mindannyian így vélekedtek erről.

Hogy is találhatott volna hősnőnk alkalmasabb és ünnepélyesebb pillanatot új szerzeményének előadására, mint ezt, amikor valamennyien együtt vannak gőzölgő tányérok és szívük teljes melegével?!

- Tudok egy viccet! – csörrent együtt kanállal-villával Ükerkelonc.

– Juj, ne mondd! – minősítette előre Mácsonya azt, ami még el sem hangzott, hatalmas fintorral.

– Akkor is elmondom! – hárított el a szerző határozottan bárminemű lebeszélést.

És belekezdett:

– Jean, miért jött ki a szobájából?

– Verset akarok írni, uram.

- Jó, de miért az én szobámban?

- Azért, hogy hallja a szó-ta-go-lá-sa-i-mat.

A hallgatóság az első másodpercben úgy elképedt, hogy szinte egyszerre ejtették kanalukat a habos sárgabaracklevesbe, majd akkora kacagás tört ki belőlük, mint még soha. Gurultak az asztal körül. Gyanúsan heves volt a szétáradó derű, olyannyira, hogy Ükerkelonc meg is kérdezte:

– Ti meg min nevettek annyira?

– Ho-ho-hogy, ho-ho-hogy min? – fulladozott a nevetéstől Kéküstökű Csormolya.

Ettől kezdve, ha ebédvendégük érkezett, nem nagyon érdeklődtek afelől, honnan jött, hány gyereke van, y-nal írja-e a nevét, szereti-e a sárgabaracklevest, hanem mindennemű betájolás helyett elmeséltették neki Ükerkével a Jean-viccét. Egyből kiderült, ki milyen ember. S mekkorákat szórakoztak! A legtöbben ugyanis végtelenül zavarba jöttek, csak forgatták a fejüket nagyokat pislogva és a világért sem vallották volna be: nem értenek az egészből semmit. Így aztán megpróbáltak semlegesen viselkedni, ami eléggé nehezükre esett. Kiült az arcukra a rejtett ijedség: segítség, mit akarhat tőlem ez a csuda-család!? A vendéglátók ilyenkor, miután jól kimulatták magukat, lemondóan legyintettek, ezzel a sótlan szerzettel ugyan nincs mit kezdeni, ennél már a habos sárgabarackleves is izgalmasabb.

Volt, aki azonnal rájött, ebben a viccben az a vicc, hogy nincs benne semmi vicc – s együtt kacagott a furcsa családdal (furcsa'láddal).

A parányi helyen sokan előfordultak, de kevesen tudtak felszabadultan nevetni, így aztán egy idő múlva Ükerke megmakacsolta magát, s az újabb jövevények előtt nem volt hajlandó többé előadni a Jean-viccet. Egyes-egyedül nagyapjának mondta el időnként, neki is csak akkor, ha úgy látta, az öreg kicsit szomorú.

Ideje befejeznem; ha nem tévedek, csengettek. Vajon ki lehet? A postás, mint tudjuk, mindig kétszer csenget, bizonytalanul és nagy szünettel (ide kívánkozik: „Jean, hányat ütött az óra?” „Egyet, uram.” „Biztos, hogy egyet?” „Igen, uram, kétszer is elütötte.”) Ördögcérna viszont megállás nélkül, ajtónyitásig nyomja a gombot. Nem, ez egyik sem lehet. Hosszúlábú Pimpó hatszor csenget gyors egymásután, szerinte valamennyi családtagnak kijár egy jelzés: magas látogató érkezett! Úgyhogy ő szintén kiesik a számításból. Mert ha megfigyelted, a csengő dallamát, hallhattad, másképpen szólt:

– Kul-csocs-ká-im, itt-hon fe-lej-tet-tem a kul-csocs-ká-im, en-ged-je-tek be!

És valóban, az ajtónyílásban a postás, Ördögcérna és Hosszúlábú Pimpó helyett először egy végtelen hosszúságú, hurkavékony lufi jelent meg, majd nyomában gazdája, Ükerkelonc, akinek természetesen be nem állt a szája; utoljára Kéküstökű Csormolya lépett be meglehetősen morcosan. Ledobta a kesztyűjét és mielőtt kulcsocskái keresésére indult volna, a következőket dohogta:

– Na gyerekek, ez a cirkusz kész cirkusz! Ilyet még nem láttatok!

De tovább nem folytathatta, mert addigra, ahogyan azt Mácsonya pofavágással előre jelezte, beindult Ükerke:

– Nézzétek, milyen gyönyörű! – és körbehordozta sárga léggömbjét, mint valami trófeát.

A többiek épphogy levegőt vettek, máris ömlött belőle a szó:

– Képzeljétek: két néni hatalmas kosárból árulta. Volt abban mindenféle színű, de nekem csak ez kellett. Olyan az én lufim, mint egy vastag kolbász, vagy mondjuk, egy óriás százlábú, igaz, láb nélkül, s akkor már csak egyszerűen száz, ha-ha-ha-ha. No mindegy. Szóval az a felgöndörített hajú lány karikákat forgatott a hasán. Hatot a derekán és kettőt-kettőt a kezén. De az a szép fülű kutya! A világoszöld krokodilus nyitogatta a kicsi száját. A végén az idomár betette a dobozába, no a ládája az nagy volt. Talán azért, higgyük azt, amit rejt - a kis krokodilus - az is akkora hatalmas, hogy attól bizony félni illik. A két bohóc állandóan vetkőzött, egy bácsi pedig szöges lapra feküdt, ráadásul néhányan még a hátára telepedtek, mikor amúgy is fájhatott már szegénynek, mégsem lett semmi baja.

Körülbelül ekkor jutott a mesélő először lélegzethez, Kéküstökű Csormolya pedig szóhoz. Ő egy kicsit másképpen és másról számolt be.

– Szóval átverés az egész!

- Mégis, milyen volt? – fordult a számára hitelesebb beszámolóhoz nagyobb bizalommal Mácsonya.

– A krokodilus? Kérlek, akkora, mint a karom. Láttatok ti már ekkora krokodilust cirkuszi produkcióban? Na itt az is attrakciónak számított, hogy megmutatták, azzal kész. A majom? Kisebb, mint Tuszi, s el nem hiszitek, azt csinálta, hogy ide mászott, meg kisvártatva oda mászott, ami amúgy is dolga neki.

Amíg így mérgelődött Kéküstökű Csormolya, a lufi folyamatosan rövidebb lett. A cirkuszban ugyanis az előrelátó léggömbárusok megmutatták, hogyan lehet göböket kötni a színes hurkákra, bízva abban, hogy a mohó kis vásárlók a lehetségesnél eggyel több csomót próbálnak a lufikra erőltetni, elfelejtvén, hogy azoknak is van fizikájuk. Ebbe a hibába esett kis barátnőnk is.

– Ez aztán nem pukkad ki! – fonta-tekerte a kényes portékát egyre bátrabban.

– Hiszem, ha látom! – biztatta kételkedve a húgát Mácsonya.

Mire Ükerkelonc még bátrabban csavargatta újdonsült szerzeményét. Ennek meg is lett az eredménye. Kéküstökű Csormolya dühének lelohadásával egyenes arányban kurtult a cirkuszi lufi.

Ha arra jártál volna azon az estén, a sok durranást hallva biztosan azt gondoltad volna, tűzijátékkal ünnepelnek valahol. De ugyan mit? Hiszen nincs is szilveszter.

A léggömb utolsó fokozatát akkor érte el, amikor már szafaládé hosszúságúra zsugorodott. De Ükerkelonc ennek ellenére lázba jött még tőle, akárhányszor ránézett. Nem baj, ha nem egészen olyan, mint egy végtelen százlábú a lába nélkül, elég az, hogy gyönyörű sárga. Hát nem? Idáig jutott a vigasztaló töprengésben, amikor valaki erőteljesen megnyomta a bejárati ajtó csengőgombját. A családtagok kórusban számoltak:

– Egy, kettő, három, négy, öt, hat...