Berniczky Éva

 Iringó virágot ültet Ördögcérnának

Ahogy a pórul járt festőművész mögött becsukódott az ajtó, Ükerke hosszan töprengett azon, mi lelhette nagybácsikáját ezen a délutánon.

– Valami történt Hosszúlábú Pimpóval, csak azt tudnám, micsoda!

Nincs ez rendben. Az egész gyanúsan kezdődött. Emlékeztek még ugye, hősnőnk eresztette be a művészt. Ahogy belépett a tekintélyes személyiség, Ükerkelonc pár percig sutyorgott a fülébe, hogy mit, azt a társaság nem hallhatta, még Mácsonyának sem tűnt fel a páros diskurzusa.

– De hová tette Hosszúlábú Pimpó a dióillatot?!

– Tessék? Miféle dióról hadovázol már megint? – dörrent oda Mácsonya, aki tudnivalóan nem szerette az ostoba és haszontalan ellendüléseket a földtől.

Nesze neked, dióillat! Határozottan felháborították az efféle badarságok, hiszen hallottad róla te is, milyen nehezen viselte az efféle szépelgéseket. No nem, őt ne traktálják haszontalan majomkodással.

– Tessék?! Miféle dióról hadovázol már megint?

Ükerke elégedett lehetett. Ezt várta, végre valaki rákérdezett és ő elmondhatja valahára, mit súgott Hosszúlábú Pimpó fülébe, amikor az belépett egy icipici ihletért az üvegházba.

– Tőlem kapta azt a dióillatot. Képzeld, elfelejtette, milyen nap van ma. Mondom neki: Pimpó bácsi, hol a virág, hiszen szóltam időben, hogy Bábakalács-nap lesz, el ne feledkezz a névnapi csokorról.

– Bábakalács? Miféle Bábakalács? – motyogott szórakozottan a másik. – Hm. Virág? No persze!

Majd fülig pirult, legalábbis Ükerkeloncnak úgy tűnt. Mire hatalmasat pukedlizett zavarában.

– Aha, szóval Bábakalács-nap. Hm. Most már mindegy.

– Dehogy mindegy, hogy lenne mindegy. Jegyezd meg, kedves Pimpó bácsi, sohasem mindegy. Különben gondoltam, szinte biztosan tudtam, hogy így történik majd. Minden évben rendesen elfeledkezel róla. Nézd csak, ide készítettem neked egy diófalevelet. Megdörzsölöm jó erősen. Így. Tessék, vedd el. Add át Bábakalács-napi ajándékul a dióillatot.

– Nahát, nem is rossz ötlet! Fantasztikus vagy, kis boszorkány! – perdült nagyot maga körül Hosszúlábú Pimpó és hosszú orrával felszippantotta kishúga kezéből a fanyar-kesernyés fuvallatot. – Mennyei! Ettől még a holtak is táncra perdülnek és megünneplik a névnapjukat.

És jókedvét nem lehetett megakasztani. Csak éppen az illat-ajándékot feledte Bábakalácsnak átadni.

A többit pedig már tudod. Mindenesetre furcsa.

– Miért kell egy festőnek megrendeltetnie azt, amit nem is akar lefesteni? Ha erre rájöhetnék? – gondolkozott hangosan Ükerke.

– Miért, miért, hát hogy tessen nekünk a mázolmánya – bölcselkedett Mácsonya. – Ha csak úgy magának festi, kevesebb az esélye, hogy nekünk is tetszik majd.

– És fontos, hogy a kedvünkre tegyen? Te, Mácsonya, szerinted Hosszúlábú Pimpó igazi festőművész?

– Azt mondják róla. Akkor csak az - válaszolt most már kelletlenül a bátyja.

Ükerkelonc nem merészelt többet kérdezni. Valahogy visszarettent attól, hogy kitudódjék az igazság.

- Különben is az a dióillat egy nagy marhaság! – jutott eszébe Mácsonyának, mi zavarja a legjobban az egész dologban.

– Miért? Anya, például, nagyon örülne neki, ha a születésnapján meglepném vele.

– Na ja, mert decemberben született – kuncogott Mácsonya. – Ki ne ámulna el azon, ha télvíz idején friss dióillattal árasztanád el a szobáját?!

– Ugye örülnél, anya, ha dióillatot adnék neked legközelebb ajándékba, ugye örülnél? – szaladt sebtében Iringó után Ükerke.

– Dióillatot? Mi nem jut eszedbe!? Sohasem kaptam ennél szebb ajándékot, azt hiszem! – merengett átszellemülten Iringó.

– No látod, nagyokos! – caplatott vissza a bátyjához.

Szegény Iringó, mint mindig, a beszélgetés praktikus dologra is emlékeztette. Hohó, ideje rendet raknia az üvegház környékén. A kinti játszadozások egyre több szemetet halmoztak fel a szomorú íriszek között. A szemetelők listáján egyet találhatsz, ki foglalta el a legelőkelőbb helyet. Nyertél! Csakis Ördögcérna! Utána következtek a Farkasboroszlán-testvérek. Az utóbbiak ikrek voltak és természetesen elválaszthatatlanok. Mindkettőjüknek szíve hölgye... Jól sejted. Ördögcérna. El is határozták, ha felnőnek, együtt veszik feleségül, Ausztráliában élnek majd és csincsillát tenyésztenek.

– A közös feleség rendkívül takarékos dolog, a csincsillatenyésztés pedig nagyon jó üzlet – jelentették ki a Farkasboroszlán-kölykök többek füle hallatára.

– No de mit csináltok majd a temérdek csincsillával? – kérdezte meg egyszer Ükerkelonc.

– Hogy-hogy mit, a szőrméjét feldolgozzuk, káprázatos bundákat varrunk belőlük – válaszolták egymás szavába vágva a Farkasboroszlán-testvérek.

– Igen? – mulatott rajtuk Mácsonya. – És ki fogja azokat a forró Ausztráliában hordani, csak nem a kenguruk?

– Tényleg, ki fogja? – tanácstalanodtak el a kölykök.

A helyzetet Ükerkelonc mentette meg, aki tudására büszkén, felemelte a fejét a magasba. Neki ugyanis Bábakalács egyszer szó szerint ezt mondta:

– Kislányom, egy hölgy bundát, kesztyűt, kalapot, csizmát az év bármely időszakában viselhet.

– Ördögcérna egy hölgy, nem? – fordult Ükerke a Farkasboroszlánok felé.

– Az, persze, hogy az! – bizonygatták amazok.

– Nohát akkor hordja majd a csincsillabundákat Ördögcérna és slussz – zárta le a vitát Ükerke.

– Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe! – lelkendeztek a fiúk.

– És mi ebben az üzlet? – kérdezte kajánul Mácsonya.

De ezt már senki sem akarta meghallani. A leendő csincsillatenyésztők lelkesedése legalább akkora volt, mint mikor Kéküstökű Csormolya előcipelte az utcára a csillagvizsgálóját, mert onnan lehetett a legjobban látni a Hale-Bopp-üstököst.

Csormolya felrakta a csillogó szerszámot egy kis asztalkára, és élesre állította a fókuszt. Ott ácsorgott az egész utca: a Farkasboroszlánok, Ördögcérna, Ükerkelonc, Mácsonya.Pisszenés nélkül, mintha attól tartottak volna, eltűnik az a fránya üstökös, merjenek csak megszólalni.

Gabona előadta nekik, amit egy üstökösről tudni illik, hogy az nem más, mint egy Nap körül keringő nyújtott pályájú égitest, amely a Nap közelébe érve és sugaraitól felmelegedve gázokat bocsát ki, s azok veszik fénylő üstökként körül, abból nyúlik a sok százezer kilométer hosszúságú csóva. Hu! Ez hosszú volt. Ők pedig bólogattak maszatos bölcsességgel. Aztán Kéküstökű Csormolya a tükrös teleszkóp mellé igazított egy kis sámlit. Arra kellett fellépniük, hogy elérjék a lencsét és bekukucskálniuk oda, ahová Gabona mutatta. Álltak szépen libasorban, türelmesen.

Fellépett az egyik Farkasboroszlán és belelesett.

– Látod? – érdeklődött Gabona.

– Látom – válaszolta mérhetetlen komolysággal a kölyök, majd lemászott a sámliról átadva helyét a következőnek.

Fellépett a másik Farkasboroszlán és belelesett.

– Látod? - kérdezte ugyanúgy Gabona, mint az előbb.

– Látom – válaszolta a soros csillagvizsgáló és fürgén hagyta el a helyét Ördögcérna javára.

A kérdések-válaszok kurtán, precízen, a dolog fontosságát aláhúzva hangzottak el mindvégig, a társaság egy percig sem lazított, mert fel kellett mászni a sámlira, benézni a teleszkópba, lelépni a székecskéről. Kinek volt itt ideje lazsálni, komolytalankodni.

– Nahát, hogy te milyen jófej vagy, olyan vagy Ükerkelonc, de olyan – lelkesedtek a Farkasboroszlánok barátnéjuk csincsillával kapcsolatos okfejtésére –, mint az az üstökös tavasszal – vágták ki végül a kölykök a legmagasabb elismerést.

Ők azok a Farkasboroszlán-testvérek, akik nyári estéken bőszen kergetik a labdát Mácsonyával és Ördögcérnával a szívós íriszek között. Iringó és Bábakalács csak úgy kapkod a fejéhez, amint egy-egy nőszirom-bokor megadja magát, és földig hajol a fiúk lába nyomán.

Iringó sokat gondolkodott azon, hogyan védhetné meg Bábakalács büszke virágait. Aztán eszébe ötlött valami...

Egy napon magához intette Ördögcérnát.

– Kedves Ördögcérna, mit szólnál ahhoz, ha az íriszek előtti részen a kerítés tövében neked ültetnék virágokat?

Ördögcérna szemérmesen lesütötte a szemét, nagy zavarában nem találta helyét kezének-lábának, amikor visszakérdezett:

– Nekem? Ördögcérnának?

– Úgy, úgy – mosolygott elégedetten Iringó.

- Nekem nem ültetni virágot senki – törte nyelvét még mindig tiltakozva.

– Nem baj. Mától lesznek saját virágaid, sőt sok-sok virágod. A te dolgod csak egy – vigyázol rájuk: ki ne tapossák őket, meg legyenek locsolva, ne lepje el a környéküket a gaz.

– Csak ennyi? – nyugtalankodott Ördögcérna.

– Persze – biztosította Iringó a fő-fő virágtaposót.

Még aznap este harminchat palántát ültetett az íriszek folytatásaként a kerítés tövébe Ördögcérnának. A megajándékozott árgus szemmel követte minden mozdulatát. Egy ideig csetlett-botlott mögötte. Aztán hazaszaladt, flakonokban vizet hozott és öntözte a földbe került növényeket, amelyek állítólag az övéi.

Iringó elégedetten rakta el a kerti szerszámokat. Kiokította az eset tanúságairól Gabonát is.

– Az ember feltétlenül kell hogy ültessen néhány virágot annak, aki úgy egyébként sokszor tör borsot az orra alá, de azért hozzátartozik az életéhez.

– Igenis – helyeselt engedelmesen Gabona.

Szerencsére, vegyült ebbe az engedelmességbe némi szórakozottság is, különben megkérdezte volna:

– Kedvesem, nincs ebben valami hátsó szándék?

Mert akkor Iringó kénytelen lenne bevallani csendesen, hogy van, hogyne volna. De Gabona nem kérdezett semmit, inkább végighallgatta az üvegházi-filozófiát és bólogatott. Iringó pedig jóérzéssel hunyta le a szemét aznap este, mert biztonságban tudta Bábakalács íriszeit, legalábbis az elkövetkező napokban.

Csodálkoznak majd a Farkasboroszlánok, ha holnap Ördögcérna a labdájuk útját állja merészen:

– Itt nem lehet futballozni!

– Ne-e-e-e-m? – csodálkoznak a testvérek.

Ennyi talán nem állítja meg a Farkasboroszlánok játékos lábát és labdáját. Azon azonban menten elgondolkodnak, vajon tényleg Ördögcérnát veszik-e feleségül, ha felnőnek.

Mácsonya csak vigyorog majd:

– Szóval mit csináltok Ausztráliában azzal a sok csincsillával?

A Farkasboroszlánok szíve hölgye mindenesetre farkasszemet néz egy ideig még bárki emberfiával, aki veszélyeztetni meri a virágait. Kész csőd, gondolják bosszúsan a kölykök, így lépni a kalandéhes nyárba, valóságos csapás.

– No ne! Engem hagyjatok ki ebből az egészből, ha elvégeztétek a lelkizést, szóljatok, én addig kutyát sétáltatok! – zárkózik el Mácsonya az egész virágügytől.

Hutu majd szétesik a boldogságtól ennek hallatára, hálásan nyalogatja gazdája kezét. A kutyasétáltatás ilyen helyzetekben remek alibi.