Fejezetek az üvegházból, 10

Berniczky Éva

Kakasmandinkó ajándéka

Kakasmandinkó nem szerette a pozsonyi kiflit, úgy tartotta, nincs abban semmi különös, mindegyik sarlócska unalmasan, precízen egyforma. Olyan, mint sok-sok pocakos Hold. És mi tagadás, egy pocakos Holdban nincs egy szemernyi fantázia sem. Egyszerűen rémes, hacsak a róla szálló-kavargó vaníliás porcukorban nem bújik meg valami kevéske varázslat.

– A lekváros csacsifüle és a kókuszos ferdinánd, az igen, az már valami! Végignézhetsz egy egész tálcával belőlük, mégsem találsz két egyformát, ahány darab, annyifélét formáz – okította Kakasmandinkó Mácsonyát, aki az elmondottak ellenére úgy érezte, ha legközelebb Iringó pozsonyi kiflivel kínálja, sajnos, nem tehet róla, el fogja árulni barátja elveit.

Ilyen vérlázító dolgok jártak Mácsonya fejében, miközben Kakasmandinkó már arról áradozott, hogy az ő kedvencei sütés közben külön életet kezdenek, s amikor kikerülnek a fonott kosárba, a piros kockás kendő takarásában mindig meglepetés várja azt, aki engedetlenül megcsőrözi a még tiltás alatt lévő, forró csacsifülét vagy a kókuszos ferdinándot.

– Ferdinánd? Miért nincs ennek az aprósüteménynek becsületes magyar neve? Lehetne, mondjuk kókuszos csiga – ajánlotta morgolódva Bábakalács, amikor egyszer alaposan kakasmandinkósított unokája arra kérte, süssön neki ferdinándot.

Mácsonya legközelebb elmesélte barátjának nagyanyja ajánlatát, mire az teljesen kétségbeesett.

– Micsoda? Még hogy nem ferdinánd? Szó sem lehet róla. Ami ilyen bumfordi, ennyiféleképpen mamlasz, idemászó-odamászó sütemény, az igenis csak ferdinánd lehet és punktum! – zárta le erélyesen a vitát, mielőtt teljesen elfutotta volna a pulykaméreg.

Mácsonya, ahogy elnézte a duzzogó fiú véznaságát, nagyon furcsállotta túláradó dühét. Mert már első látásra bárki megmondhatta, Kakasmandinkó nemigen szokott enni vagy ha igen, akkor valószínűleg keveset. Így aztán a hasát meglehetősen szerető Mácsonya jogosan gondolta úgy, barátja a ferdinándot és a csacsifülét is inkább nézegeti, vizsgálgatja, mint megeszi. Akkor meg nem mindegy, hogyan nevezi őket?!

De hát Kakasmandinkóval kapcsolatban számtalan dolgot nem tudott hová tenni. Például áttetszően fehér, lenge alakja nem igen illett kicsattanóan egészséges falusi környezetéhez, hacsak abban nem, hogy vékonydongájúsága ellenére eléggé verekedős fiúként ismerték.

– Ha madárrá változna, biztosan szalakóta lenne – állapította meg róla egyszer Mácsonya, mint egy jó tanuló, találóan.

Az ilyen verekedős természetű, a szalakóta, még a nagyobb madarakat is megtámadja, ha bemerészkednek birodalmába. Kakasmandinkó pedig annyira sajátságos birodalomban élt egy kis faluban, folyóparton, erdő mellett a szüleivel, hogy azt bizony alaposan kellett védeni. Ha Mácsonya nagy ritkán meglátogatta barátját, furcsa dolgokat volt kénytelen megtanulni.

– Coracias garrulus – vágná kapásból a szalakóta latin nevét Kakasmandinkó, a madarak szorgos figyelője és rajzolója.

Csak a természet finomságai vonzották, a sokak számára észrevehetetlen rezdülések. Mácsonyának nélküle semmit sem jelentettek volna azok a közönséges szemnek általában fel sem tűnő jelek, amelyek alapján kizárólag Kakasmandinkó tudta megkülönböztetni egymástól, például, az orrszarvú bogarat és a butabogarat. Lombok között, sötét padlásokon, zúgó nádasokban megbújó babonák, baglyos-rémségek hozták lázba napjában többször. Merőben más volt, mint Mácsonya. Miért lett mégis legkedvesebb barátja üvegházi hősünknek? Talán azért, mert mesterien őrizte a titkokat. Sőt belőle is rejtély, finom titokzatosság sugárzott. Mácsonya egyáltalán nem tartotta kizártnak, hogy Kakasmandinkó addig figyeli majd a padlásról a dédapja első világháborúból való kukkerével a búbosbankát, a fakopáncsot, a rozsdafarkút, a barázdabillegetőt, a baglyokat, míg egy napon, mint annyi más történet hőse, madárrá változik ő is. A szalakóta után leginkább bagolynak tudta elképzelni barátját, füllel és fül nélkül, mindenképpen takaros kuvikként jelent meg előtte. Szó ami szó, Kakasmandinkó nyugodtan elmehetett volna bagolynak. Ismerte a bölcs madár valamennyi fajtáját, s ahogy utánozta őket, az valami csoda!

– Rűűű! – kiáltott rekedtes kellemetlen hangon, majd hortyogott, kaffogott. – Na, mit utánoztam? – kérdezte elégedetten a produkcióval.

Mácsonya szórakozottan vonogatta a vállát, úgy révedt a semmibe, mint amikor számon kérték tőle, miért tartja éppen használatos dolgait az ágya alatt: olvasásban lévő könyvét, kedvenc magnókazettáját, zokniját, ollóját, üveggolyóját. Pedig ez olyan pofon egyszerű: hogy kéznél legyenek bármikor.

– Hányszor tanítottalak már! Gyöngybagoly, ez a gyöngybagoly!

Aztán (nem fogod elhinni!) a macskabagoly következett:

– Hu-hu-hu-huhuhuhu-khu-küit-kü-itt! – forgatta fejét Kakasmandinkó ijesztően felfuvalkodott képet vágva.

– Tudja a macska, miféle szerzet lehet! – ingatta fejét borzongva a kérdezett. – Különben is, hagyd abba a kuvikolást!

– Á, szóval kuvik! – kapott ihletet Kakasmandinkó. – Legyen mondjuk a füleskuvik – és el is rikoltotta magát. – Tyü-tyü-tyütyű-tyűji!

És Mácsonya már annak is örült, hogy legalább a réti és az erdei fülesbagoly, no meg persze a szimplán kuvik elmaradt a változatos repertoárból. Azért minden alkalommal kitartóan végignézte a Kakasmandinkó rajzolta baglyokat. A majdnem varjú nagyságú gyöngybaglyot is, hamuszínű hátán a sok fehér és sötét gyöngyözéssel. Felszólításra az engedelmes tanítvány azt is elképzelte rendszeresen, hogy ez a madár padláson lakik félhomályban, hogy tudja fintorítani az „arcát”, hogy ráadásul a legszorgalmasabb egérfogó.

– Rámegy az még a denevérre is – fejezte be Kakasmandinkó teljesen begerjedve.

– Na és?! – mutatott Mácsonya teljes közömbösséget.

De mindez csupán látszat. Nagyon is odafigyelt arra, amit hallott és látott. Ez akkor derült ki igazán, amikor egyszer iskolából hazajövet talált egy fészket az úton. Első gondolata Kakasmandinkó volt, aki biztosan tudja, hová kell kerülnie ennek a szerencsétlenül járt fészeknek. Otthon aztán gondosan elrejtette, karácsonyi ajándéknak szánta. Gabonával kifújatta a nagyanyja japán tyúkjainak három apró tojását és az üres madártojás-utánzatokat belerakta az elhagyatott fészekbe. Így teljes a kollekció.

– Na ne, Kakasmandinkó egyből rájön, hogy ezek nem madártojások, nem?! – akadékoskodott Ükerkelonc.

Mácsonya azonban lebeszélhetetlennek tűnt. A dologról mégsem ő döntött. Másnapra ugyanis eltűnt a fészekből a három áltojás. Hutu vagy Tuszi lopta-e ki, máig sem sikerült megfejteni. Annál inkább, mivel később nem is bánta már, sőt jól jött neki az ártatlan lopás.

Elkövetkezett a nagy nap és Mácsonya büszkén adta át ajándékát Kakasmandinkónak, kihúzta magát és várta az elismerést.

– Közönséges háziveréb-fészek – mondta minden lelkesedés nélkül barátja.

– Csak? – kókadt le Mácsonyában valamennyi számon tartott büszkesége.

– Csak – válaszolta tárgyilagosan és kegyetlenül-hidegen Kakasmandinkó. – Nézd meg jobban, szalmából, szénából, szöszből, szőrökből, tollakból van nagy kócosan tákolva.

– Tákolva?! – kesergett Mácsonya.

– No, ne lógasd az orrod, azért belül puha és meleg ez a verébfészek! – vigasztalta Kakasmandinkó, akinek a szakmai megállapítás után mégiscsak eszébe jutott, hogy bár nem a madárfészkek remekét tartja a kezében, ez a kis hányaveti madárotthon mégiscsak ajándék.

Mácsonyának meg az járt az eszében, milyen jót tett vele Hutu vagy Tuszi, amikor kilopta azokat a tyúktojásokat. Micsoda leégés lett volna, ha Kakasmandinkó azokat is lekicsinylően felismeri. Nem tépelődhetett sokáig, mert addigra előkerültek a könyvek és a rajzok a madárművészet remekeiről. Mácsonya csak elképzelhette, milyen diadalt aratott volna a nádi rigó fészkével, vagy teszem azt a függő cinege zacskójával, esetleg az őszapócinege kis köpűjével, mert mint utólag megtudta, ezek az igazi remekművek. Azokat aztán nem sodorhatja le még a szélvihar sem, olyan gondosan, okosan építették alkotóik.

– Még szerencse – nyugodott meg végül Mácsonya és újból büszke lett arra, hogy ami itt áll az asztalon, az egyszerűen egy verébfészek.

Kakasmandinkó pedig gyorsan előszedte legkedvesebb könyvét, ami szintén dédapja hagyatékából került ki. Az öreg első világháborús kukkere és ez a kopottas kiadvány minden napos segítői voltak. A nagy mű: Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című munkája szinte ki nem esett a kezéből.

Mácsonya odaadóan hallgatta, amint Kakasmandinkó felolvasta neki, miért is legmesteribb alkotás a függő cinege fészke, amely a fűz lehajló ágára van finom hánccsal erősen odakötve. Ekkor határozta el, a közelgő napfogyatkozást mindenképpen Kakasmandinkóval fogja megnézni. Akkor majd ő sziporkázhat. Végigmondhatja, miért látható most olyan kiválóan a napkorona, figyelhető meg a napfolt-tevékenység, a napfáklya. A kormos üvegen keresztül együtt nézik majd a csodálatos napkitöréseket, s talán egy rövid villanásra Kakasmandinkó azt is elfelejti, hogy Mácsonya egy közönséges házi veréb fészkét nem tudja megkülönböztetni az őszapó egyedülálló köpűjétől.