Fejezetek az üvegházból, 11

Berniczky Éva

Játsszuk azt...

Őszapó köpűjét egyszer csak elnyelte a keddi vagy a csütörtöki áramszünet, mikor történt pontosan, ki emlékszik arra. Különös módon az üvegház lakói, amint elaludt a villany, a koromsötétben fokozatosan teltek meg dacos elevenséggel, szétmásztak izgatottan, mint tavasszal a bogarak. Hiába, a mesterségesen előállított napfogyatkozás, megszokták bár, még mindig megrázta finoman a kedélyeket.

– Hogy az ördögök szekereznének a hátukon! – mérgelődött mindahányszor Kéküstökű Csormolya, amint kihunyt a kávézószobában a kecses sárga lámpa fénye.

És meggyúltak sorra a gyertyák, kormos üveg mögött remegett az este, s benne mint finom védőburokban: Ükerkelonc, Mácsonya, Bábakalács, Kéküstökű, Gabona, Iringó alakja imbolygott ide-oda, mígnem árnyékuk összeolvadt egyetlen kívánsággá:

– Játsszuk azt... – csapott le azonnal a kényszerű együttlét kínálta dologtalan lukas órákra a szemfüles Ükerkelonc –...játsszuk azt, jaj, csak jutna eszembe valami, valami érdekes, valami olyan, amitől eláll a lélegzetetek!

És miután számtalan ötletét lehurrogta a társaság, végső kétségbeesésében kibökte:

– Szerintetek mik lennénk, ha növények lennénk?

Tényleg, vajon ki milyen szerepet játszana abban a másik világban? Rózsának, szekfűnek, árvácskának, gerberának, pünkösdirózsának, tulipánnak, nárcisznak, jácintnak, hóvirágnak lenni – úgy gondolták – meglehetősen unalmas dolog, bármennyire igyekeztek, a felsoroltak helyében semmiképpen sem tudták elképzelni magukat. Abban azonnal megegyezett a véleményük, hogy azok túlságosan szokványosak, különben is, szinte semmi önálló életük nincs, legfeljebb a vadon virágzó hóvirágnak, nárcisznak.

– Nem, nem! Mi nem vagyunk valami mindennapi szerzetek, nem igaz?! – emelte fel büszkén a fejét Kéküstökű Csormolya.

– No, ez az egy szinte bizonyos! – helyeselt Iringó, miközben sokatmondóan pislogott fiára, a figyelmesre, az udvariasra, a szolgálatkészre, a készségesre, a szívesre, a tettre készre, a búzgóra és természetesen az erősre, aki kitalálja még a gondolatát is, máris ugrik, pattan, hogy mielőbb teljesíthesse kívánságát.

– Tudom, tudom, megyek már - dohogott Mácsonya és hozta-cipelte mérgelődve, botladozva a sötétben a vaskos növényhatározót.

A gyertya fényében először Ükerkelonc kezdett megfelelő alany után kutakodni:

– Ki legyek, hm, ki is legyek? – lapozott lelkesen az ajánlott szereplők között.

Aztán egyszer csak kivágta:

– Mit szólnátok hozzá, ha ükörke lonc lennék? No, hogy hangzik: ükörke lonc, azt írják róla, hogy gyakori, foszlóskérgű cserje, piros bogyóterméssel, pirosas-fehéres virágokkal. – Vajon ilyen vagyok? Ilyen?

– Piros bogyó, azt mondod? – kapta fel a fejét Mácsonya. – Hát hogy bogyó szoktál lenni, abban van valami fantázia.

Ükerkelonc nem érkezett megsértődni, annyira megörült, hogy ilyen könnyűszerrel megtalálta magát. Mert ugye, az ükörke lonc kellőképpen bolondosan hangzik. Az, aki ezt a növénynevet viseli, az feltehetően szeret játszani. Mi több, azzal a legképtelenebb dolgok is előfordulhatnak, az babaház helyett csinos kis egérházat rendez be tisztára mosott margarinos dobozban, ahol apróra váltja magát az amúgy ormótlan, megfoghatatlan világ. A parány egérházra apró ablakot vág a kíváncsiság, a mákszem ablakra függönyt húz szemérmesen az este. Így, ha nem villámló macskaszemű a beleső, nem is láthatja, Ükerkelonc egerének a berendezett margarinos dobozban van egy saját elefántja. De, de, nincs itt kérem semmiféle tévedés, jól hallottad, igen, igen, nem tücske, nem bogara, nem valami egérfarknyi kicsiny társa, hanem egy lomha barátja, az elefánt. Ugyan, ugyan, e-le-fánt?

– És mit kezd egy egér egy behemót elefánttal?! – kérdezné bárki normálisan gondolkozó emberfia?!

– És mit kezdene szegényke nélküle?! – kérdez vissza felháborodottan az, aki a növényhatározóból az ükörke loncot nézi ki magának, merthogy úgy találja, ez a szó fedi leginkább alakját.

Bárki megmondhatja, Ükerkelonc minden kétséget kizáróan teljesen betölti a számára adatott teret, akárcsak a habzó erdei cserje, legyen az bármekkora. Szó, ami szó, mindig és mindenhol jól érzi magát, különösen közöttetek. Mert Ükerke nem is titokban, hanem pimaszul a nagy nyilvánosság előtt arról álmodozik, hogy ti majd egyszer olvastok róla, az egérházáról, benn az ormótlan elefántról, s azonnal megértitek ezt a szétáradó, hatalmas nagy loncságot, vagy mi a csodát.

Örök álmodozó, legyintesz, nem más, aki percenként újra alkotja a környezetét, s benne önmagát is, ahogyan az már illik. Ráadásul hiába vetnéd mindezt a szemére. Tisztában vagy azzal is, valami titkos varázslat miatt képtelenség őkelmét letörni.

Persze mindebből Ükerkelonc csak annyit sejtett, ha növénnyé változna egy napon, akkor elhiheted: ükörkelonccá ágazna-bogazna cserfesen.

– A kérdés az, sejteti-e ennek a növénynévnek a hangulata, mennyire nyafogós szerzet vagy? – vette át Mácsonya a játékhoz szükséges könyvet.

Ükerkelonc még nem érkezett replikázni, amikor bátyja máris megtalálta saját magát:

Héjjakút mácsonya, no, ez remek, ez leszek én, ha elfogadjátok!

A héjjakút mácsonya, az komoly, földön járó, erőteljes. Az igaz, hogy nehéz felrázni, lelkesíteni, szárnyalásra bírni. A héjjakút mácsonya kicsit morgolódós, zörgős-szúrós, hitetlenkedő, úgy tesz, mintha magának való lenne, de azért, ha senki sem látja, megitatja a szárlevelekben gyűjtött esővízből a szomjas madarakat. Erősen titkolja, de téged nem lehet becsapni, te már régóta tudod, a maga módján csupa szív.

– Azt mondjátok, mácsonya és ükörkelonc, nem rossz, nem rossz, jobbat nem is találhattatok volna?! – bólogatott Kéküstökű Csormolya elégedetten. – Sőt mind a kettő igencsak kifejező. Ükerkelonc tisztára ükörkelonc, Mácsonya pedig nem lehet semmi más, mint héjjakút mácsonya, ez nem kétséges!

Kéküstökű Csormolya felütötte a növényhatározót és szinte az első másodpercben talált magának növénynevet.

– Ha már így állunk, kérlek szépen, nekem kéküstökű csormolyának kell lennem, erre mérget vehettek. Olyannyira biztos vagyok ebben, ahogyan Kéküstökű Csormolya a nevem! – húzta ki magát.

Majd a nyomósítás kedvéért hátravetette ezüstös üstökét, s amint megrázta, hirtelen úgy tűnt, mintha számtalan szentjánosbogár rajzotta volna körbe. Szikrázott belé az egész kávézószoba. Mindenki természetesnek vette. Hasonló csodák könnyen megestek ebben a se vége, se hossza áramszünetben.

Kéküstökű képzeletben beszívta öreg tölgyesek illatát, behunyt szemhéja mögött látta, amint sárga virágok tátogják végig az erdőben az őszt, kipletykálva kíméletlenül a világ viselt dolgait. Mi tagadás, ekkora mélyet csak a Csormolyák tudnak lélegezni, s ahogy jókora mellkasuk megtelik levegővel, Bábakalács már kapkodja is a fejét bosszúsan a feszülő ingről riadtan lepattogó inggombok irányába.

– Mekkora mellkasod van neked, nagyapa! – ámuldozik Ükerke, ahogyan Piroska csodálkozott rá a csalfa farkasra, akarom mondani csalfa'rkasra.

De nagyanyját nem lehet megnyugtatni azzal, hogy lám milyen sok a kéküstökű csormolyában a tekintély és az elegancia. Ő csak azt a következtetést vonná le a dolgok állásából: gombokat kénytelen felvarrni-hurkolni megint, pedig nemrég tette el gondosan a varródobozát, meg aztán ez a fránya áramszünet is! Így nem is hajlandó elismerni, hogy a kéküstökű csormolyának már a hangzása is kellőképpen feltűnő, csakúgy, ahogyan az őszi erdő tobzódásában azonnal szembeötlenek a liláskék murvalevelek, akár az élénk, színes csokornyakkendők.

– Hm – tolta fel szemüvegét megnyugodva Bábakalács, miután rövidke ideig lapozgatta a növényhatározót. – Csakis bábakalács lennék. Jól hangzik egyáltalán? Szerintetek illik hozzám?

Mindannyian bólogattak szaporán, egyetértően. Mert ugye abban, hogy bábakalács, benne van a nagy piros fotel, előtte a kisasztal, rajta a dolgos varródoboz, benne beszédes gombok, színes cérnák, öreg spulnik, csattogó családi- és kisollók, fényesre kopott gyűszűk, meleg fészkekben pihe tündérek, amelyekre rá kell fújni, és máris eltűnnek, akár a bóbiták, s csakis akkor jelennek meg, ha égető szükség van rájuk, azokban a ritka pillanatokban, amikor nem segíthet más, csupán a mese, az egyetlen biztos menedék.

– De szép! Milyen békés és nyugodt szó az, hogy bábakalács! – ujjongott Ükerkelonc. – Igazi nagymamanév, nem vitás, hogyan is nem jutott eddig eszünkbe, óh, mi balgák, mi tökkel ütöttek!

Mácsonya nem igen szeretett leragadni túlságosan hosszú időre egy dolognál, türelmetlenül lapozta hát újra a tudós könyvet, s hamarosan rá is talált arra, amit keresett.

– No végre, kék iringó – jelentette ki mindennemű magyarázat nélkül.

Nem is volt szükség semmiféle kommentárra. Valamennyien követték tekintetükkel Iringó mozdulatait.

– Valóban, nagyon illik rá! – bólogattak helyeselve Mácsonya megállapítására a többiek. A gyertya lángja beleremegett, ahogy kékfestőként hintáztatta Iringó finom mozdulatait a pöttöm konyhában. Alig olvasták ki a kék iringóról, hogy gyöktörzse gyógynövény, máris belengte őket az esti tea gőzeiből a kakukkfű-hárs-orbánc-és-citromfű bódító illata. Anyjuk szemmel követhetetlen gyorsasággal varázsolta eléjük bájitalait, elűzve köhögést, szortyogást, tüsszögést. Iringó tett-vett, hol itt, hol ott tűnt fel teljesen váratlanul, rajtaütésszerűen. Mintha valami láthatatlan erő görgette volna feltartóztathatatlan ördögszekérként, akár a csörgős-száraz kék iringó gömböcskéit a vad szél lenn a lúdbőrös tavaknál.

Már csak Gabona maradt hátra. Az ő figurájához kellett még jól hangzó növénynevet kapcsolni ezen a szokásos áramszünetes estén.

Olyan remek fedőneveket bukkantak, az valami csoda. Szirti pereszlény, kakasmandinkó, bíboros kosbor, kánya zsázsa, pimpó, farkasboroszlán vagy például ördögcérna! Nem igaz, mekkorát mulattak! Mert akár hiszed, akár nem, valamennyihez találtak kapásból megfelelő szereplőt a baráti-családi körükből, akit akár holnaptól szívesen szólítanának így. Annyira, de annyira felidézték ezek a növénynevek némelyik ismerősük figuráját, hogy csak na! A baj csupán az volt, hogy Gabonát egyikükben sem ismerték fel.

Sokáig töprengtek, mitévők legyenek. Kell lennie valami megoldásnak. Mígnem egyikük elő nem rukkolt azzal, Gabona csak gabona lehet. Így egyszerűen, tisztán, bonyolítások, szépítgetések nélkül, a maga valóságában.

– Végül is szükségünk van egy biztos kiindulási pontra, amire, esetünkben, akire épülhet egy hebehurgya család, nem? – kérdezte egy hang a sötétben.

S mintha csak az elektromos műveknél is egyetértettek volna ezzel az amúgy szerintem túlságos megállapítással, végszóra meggyulladt a villany.