Fejezetek az üvegházból, 12

Berniczky Éva

Mindennek a végére jár egy Gomborka

Amint elöntötte a kávézószobát a világosság azon az emlegetett keddi vagy csütörtöki áramszünetes napon, eltűntetett száraz kórót, szúrós töviseket, tátogó szirmokat, mérföldeket görgő ördögszekeret. A valóságban nem maradt más belőlük, csak a gyékényen a kék kanna, s benne gőzölgő illatos gyógytea. Bódításában ott kavarogtak az üvegház lakóinak titkolt és kiteregetett álmai. Csak annyi, amennyi a kék kannába belefért. Tudod te, mi minden fér egy gőzölgő kék kannába?

Ükerke régóta vágyott rá, hogy legyen egy kókuszdiója. Aztán Mikulásra meg is kapta. A Mikulás hozta, vagy a mama, nem lehetett azt tudni. Értelmes ember ezen nem sokat gondolkozik. Merthogy a Mikulás bárki lehet, ha képes azzá válni, az bizonyos. A cukorka ízén úgyis azonnal megérzi a kis fekete csizmácska tulajdonosa, igazi mikuláscsemege-e, vagy csak olyan közönséges édesség, amit a Fánikánál kapni. Minden esetre akkora volt ez a szőrös kókuszdió, hogy nem fért Ükerkelonc csizmájába, csak mellé rakták a felszalagozott gyümölcsöt, amelyről már messziről lehetett látni, valódi, hamisíthatatlan Mikulás cipelhette idáig.

– Nézd, Mácsonya, milyen szép gömbölyű!

– Naná, hogy gömbölyű, milyen legyen, háromszögletű?! – háborodott fel bátyja az ostoba felfedezésen.

Mégis volt ebben a kókuszdióban valami különös, megmagyarázhatatlanul titokzatos. Ki tudja, mi van benne? Az ember megrázza, s hallani, hogy odabenn valaki vagy valakik mocorognak. Maradjunk a valakinél. Vajon milyen lehet? Töprengett is Ükerke eleget. Abban biztos volt, aki odabenn kuksol, az valószínűleg gömbölyű. Gömbölyűeket gondol, és tökéletes kerek álmai vannak. A második napon el is nevezte: Gomborka.

– Jó reggelt, Gomborka! – kopogott be hozzá még álmosan Ükerkelonc, amint kinyitotta a szemét és rátapasztotta a fülét a kókuszdióra.

Világosan hallotta, odabenn ásít és ropogó csontokkal nyújtózkodik valaki.

– No, jó, nem is zavarlak, nyugodtan lustálkodj csak, ma úgyis vasárnap van.

Aztán egy idő múlva, mert furdalta oldalát a kíváncsiság, ismét beszólt Gomborkához:

– Mit reggeliztél, mondd csak, Gomborka?

A szőrös szerzetben mintha valaki teát szürcsölgetett volna jóízűen. A lötykölődésből nagy jóindulattal azt lehetett kihallani:

– Pirítóst, lágy tojást és citromos teát.

– Nahát, az finom – suttogta Ükerke bele a kókuszdióba, mert Mácsonya már úgyis gyanúsan pislogott rá.

Addigra nehezen lehetett bírni a felgyülemlett feszültséget. Ükerke legszívesebben íziben feltörte volna ezt a csuda kókuszdiót és kiszabadította volna Gomborkát. De mi van akkor, ha Gomborkának esze ágában sincs előbújni gömbölyű fészkéből. Előállhat az a dión kívül állók számára meglepő és felfoghatatlan helyzet, hogy ő ott, azon a kicsiny, parányi bélelt helyen érzi a legjobban magát. Meglehet, hogy ebből a kinti, sokak szerint csuda nagy kalandos világból nem érdekli az ég egy csillagán semmi. Még a hóember sem.

Pedig az igazán mókásra sikeredett figura. Tegnap este építették Mácsonyával, Ördögcérnával és a Farkasboroszlán-testvérekkel. Mi tagadás, nem hiába igyekeztek, túlságosan csinosra, jól szabottra szoborták őkelmét. Erre a következtetésre csak később jutottak. Ükerke gondos barátként jelenteni akart Gomborkának a hóemberről, s friss hírekért kinézett a konyhaablakon. És abban a pillanatban majd elájult izgalmában.

– Nahát, milyen ébenfekete varjak! – kiáltott fel döbbenten, mert odakinn nem látott mást, csak a hangoskodó-káricsáló fekete népséget.

Meg kell hagyni, túlontúl madárul lépdeltek ahhoz, hogy bárki is azt állíthatta volna róluk, talán egyikük az elvarázsolt hóember. De hát sohasem lehet tudni! Az ember járjon jól a dolgok végére, mielőtt megállapítana valami fontosat. Aztán csak oda lyukadtak ki, miszerint a keresett szerzetet valaki elvihette.

– No azért ne finomkodjunk, bogyókám! Mondjuk ki az igazságot, el-lop-ta! – helyesbített Mácsonya.

De egyből meg is bánta a fene nagy igazságát, ezért hozzátette:

– Nem baj, én majd visszalopom! – ígérte a kesergő Ükerkeloncnak, akinél mintha csak bátyja nyers kijelentése után értette volna meg a történteket igazán, váratlanul eltörött a mécses.

Mácsonya végül azzal vigasztalta meg húgát, amíg hóember nélkül lesznek, addig nincs is semmi gond. Nem derülhet ki, vajon Gomborka kedvenc foglalatosságai közé tartozik-e a hóembernézés, vagy sem.

– Tegyük fel, jobban szeret tévézni, mint hóembert nézni – folytatta Mácsonya, s laza megszokott mozdulattal be is nyomta a tévégombot.

– Jaj, ne! Gomborka biztosan utálja a krimiket, az autóversenyzést meg a focit is! – rohant ki a szobából ijedten Ükerke magával mentve a kókuszdiót.

Esti mese tájékán aztán érezhetően mindennek határozott befejezés szaga lett. Az üvegházban elhatározták, feltörik a kókuszdiót, mert végül is ez a dolgok rendje. Egy varázsvesszővel valószínűleg ezen a kókuszdión is sok kunsztot kipróbálhatnának ugyan. De kinek vannak ma már ilyen csodaszerszámai vagy kit látogat meg manapság a varázslatos keresztanyja, mint például Hamupipőkét!? Különben is, mit kezdenének egy hintóval vagy kacsalábon forgó kastéllyal, vagy dióbél-királyfival, ha holmi hókuszpókuszok után előpattannának a dió belsejéből. Amikor ezzel furcsa világú üvegházzal is épphogy boldogulnak. A megoldásnak, ami felfedi az odabenti titkokat, valami másnak kell lennie, ezt már abból sejtették, hogy nagy nehézségek árán jutottak csak el hozzá.

– Hű, kemény dió a javából! – szuszogtak a rejtély fölött mindannyian.

Ha törtél már fel kókuszdiót, tapasztalhattad, ez nem egyszerű feladat ám. Vonult a kis csapat Kéküstökű dolgozószobájába, ahol az a szerszámait tartotta egy ósdi fiókban. Elől ment Csormolya kezében a kókuszdióval, utána a gyümölcs jogos tulajdonosa, mögötte Mácsonya, aki köztudottan ezermester volt, majd Hutu, a kutya zárta a sort farkcsóváló érdeklődéssel. Hamarosan éktelen kótatás, dübögés, kalapálás, nyiszálás zaja szűrődött be a kávézószobába, amire még az álomszuszék kandúr, Tuszi is felemelte kókatag fejét.

– Te jó ég, mit csinálnak ezek? – vágott aggódó képet a dolgok állásához Bábakalács.

Ükerkelonc egyetlenegytől félt csak, miközben ütik-fűrészelik, szúrják, püfölik a gyümölcsöt, Gomborka megsérülhet.

– Kényes egy gömbölyke a te Gomborkád! – csapott épp egy jókorát Mácsonya a kókuszdió csúcsára, amikor végre sikerült a nagy hadművelet.

A kőkemény jószág megadta magát, ártatlanul darabjaira tört. Abban a pillanatban, bármennyire is hihetetlennek tűnik, a jelenlévők hallották, a kókuszdió fogságából kiugrott valaki. Hogy kicsoda?! Jó lenne azt tudni! Nyoma veszett egy villanás alatt. Csak a surranást, a neszezést, a csiszegést-csoszogást, lopakodást, nyiszergést hagyta maga után, különben nem látta senki.

– Gomborka volt, megmondtam! Most aztán kereshetjük – sóhajtott letörten Ükerkelonc.

– Meg esetleg a jámborszarvas! – nyerítette Mácsonya, de meg is bánta egyből csipkelődését, merthogy úgy érezte, mindennek a végére talán jár nekik egy Gomborka.

Tegyük fel, valóban kiszabadult a kókuszdióból nevezett Gomborka. Nem is gombornád, pardon, gondolnád, milyen jól jöhet, milyen praktikus megoldásokat kínál egy efféle láthatatlan kóbor szerzet!

Nincs meg az egyik papucsod? Eltörött a zöld mázas bögre? Kinn maradt a kerti olló az esőn? Betörött az ablaküveg? Letaposva Bábakalács íriszei? Csak nézel megszeppenve, ártatlanul, s nem mondasz se többet, se kevesebbet ennél:

– Gomborka.

Mire az üvegház zsörtölődős lakói egyből kiengesztelődnek. Gabona, aki úgy képes ordítani, ha kihozzák a sodrából, akár egy éhes cirkuszi oroszlán, a finom kis Iringó, aki egy perc alatt emberfaló házisárkánnyá, az udvarias Kéküstökű Csormolya, mogorva öregúrrá és a tündér Bábakalács, aki zsémbes, mindent jobban tudó öregasszonnyá változik röpke pillanat alatt, egyszerre csak elfelejti, hogy tulajdonképpen haragudni, kiabálni készült. Ehelyett semmi mást nem tesz, csak meghallgatja azt, aki éppen rossz fát tett a tűzre, s bármennyire nehezére esik, megpróbálja a helyébe képzelni magát. Elhiheted, amint legalább egyszer látja magát, ahogy papucsát keresi, vagy éppen eltöri a zöld mázas bögrét, vagy kullog behozni az esőn rozsdálló kerti ollót, vagy az ebadta betöri az ablaküveget, letapossa a szomorú íriszeket, egész máshoz támad kedve, csak egyhez nem: olyan végtelenül haragudni. Mert körülbelül egy gomborkányi időre lenne mindenkinek szüksége, mielőtt szabadjára engedné az indulatát.

Mácsonya legelőször magán próbálta ki kézenfekvő elméletét és egy gomborkányi idő eltelte után úgy döntött, segít keresni Ükerkeloncnak Gomborkát. Talán épp most is a cifra nagyágy alatt kuksolnak csendben arra várva, hátha kidugja valamelyik sarokból a gömbölyű orrát Gomborka, a kókuszdió-töltelék. Ha időd engedi segíthetnél nekik. Várnak rád az üvegházban. Hogy merre találod Ükerkeloncot, Mácsonyát és a többieket? No jó, még egyszer eszedbe juttatom, s ha sikerül odatalálnod, add át üdvözletemet ennek a bolondos családnak, s nem utolsó sorban Gomborkának.

A vártól kissé délnyugatra nő az a terebélyes bodzafa. Nem, nem bokor, valódi, igazi fa. Körötte kering mind a sok madár: rozsdafarkú, szarka, fakopács, sárga- és feketerigó, cinke, barázdabillegető, füstifecske, gyöngybagoly, talán a vörös fejű királyka is átrepült fölötte egyszer. Egyszóval ágain pihen meg mindaz a temérdek szárnyaló árva, amely azokról az emlegetett helyekről kitiltatott, ahol, szokták mondani, a madár se jár. Ebből azonnal rájöhetsz, ez egy mindennapi hely, megfordulhatsz itt te is, ma, holnap, holnapután, ha éppen erre szottyan kedved. Így aztán történetem sem lehet több – legyinthetsz afféle közönséges mesénél.

Nem csoda hát, ha a bodzafa is kezdett lemondani arról, hogy valaha varázslatos dolgokba keveredjék. Megadva magát, hagyta, hadd hordja szerte hírét a világban a számtalan madár. Hosszasan sírdogált, végül elhullatta utolsó magocskáját, nem éppen a legkövérebbet, legduzzadtabbat. Mégis illatának, bölcsességének, szépségének emlékét addig melengette a szikes hegyoldal, itatgatta a vártól lefutó rejtett patak, amíg ki nem nőtt a kis satnya magból ez a ház, üvegház. Nem amolyan kacsalábon forgó, benne semmi különös, csak egy család. Nem elvarázsolt királykisasszony, csupán egy nagyapa és egy nagymama, nem hétfejű sárkány, csupán két unoka, nem Szélkötő Kalamona, hanem apa és anya.

És mitől üvegház, kérdezheted. Talán tükörtábla valamennyi fala? Hideg, hideg, varázstükrében meg nem láthatod magad. Ablaka annyi, amennyi egy ilyen épületen lenni szokott, semmivel sem több. Üvegház-hatás? Meleg, meleg, lásd, ez végre valami! Csapdába ejti a napsugarat és fogva tartja a melegét? Forró, forró, jó helyen tapogatózol, kisöreg! Ám legyen, halld az igazságot: valaki lepkehálóval befogta egyszer ide a világ pajkosságát, jókedvét, megfertőzte az itt lakókat, akik azóta sem szabadulhatnak, szögletes bosszúságukat is labdává gömbölyíti a derű. Pszt! Cseng-bong az üvegház valamennyi fala.