Berniczky Éva

Eper utca, Málna utca

     A Házon átok ült. Kívülről nem látszott rajta semmi különös: nemrég vakolták, beköltözhetőnek tűnt. Mégis úgy telepedett rá az átok, ahogyan annak idején a vénség a cseresznyefára. Felkászálódott június elején fekete szoknyájában a magasba, s amíg el nem csócsálta fogatlan szájában az utolsó szem madárcseresznyét, eszébe sem jutott az összetöpörödött öregasszonynak, hogy lemásszék onnan. Egészen addig nem volt rá senkinek gondja, mígnem egyik évben érett gyümölcsként lehullott a fáról a vén Lina. Elgyászolta már rég saját magát is, suttogták, le se került róla a fekete ruha. Nem foglalkoztak hát a történtekkel valami sokat. Mindenki azt hitte, így kell lennie.

     Nem puhatolóztak, ki vette meg azon a júniusi napon a Házat, szóba se került, csak egyszerűen tudomásul vették, máshoz tartozik ezután. Láthatatlan tulajdonosa a nyomósítás kedvéért derékig leromboltatta, majd elkezdte újra építtetni. Az ott ténykedőket hamarosan ismerték már a környékbeliek: a bádogost, a kőművest, a vízvezeték-szerelőt. A Ház velük kelt új életre.

     Ha a múltat emlegették, varjak szálltak alacsonyan, súrolva a pikkelyes tetőt. Csőrükből elpottyantottak időnként egy-egy szem cseresznyét, s a gyümölcs felhasadt húsa nyomán eleredt az eső és kopogott, kopogott feketén. A lé valahol alámosta a véleményeket.

     Hozzáértően veregette meg botjával a csempéket, csóválta a fejét, úgy lesz az, ahogyan gondolta, a hangok üreget sejtettek. Az utolsó erősebb ütés aztán nagy robajjal megnyitotta a Ház gyomrát, a mélység pillanatok alatt elnyelte a kopogtatót és a mellette ácsorgót. Négy métert zuhantak és odafent fel sem tűnt a hiányuk. Ki nézett volna utánuk, ki kereste volna őket? M. L. King vízvezeték-szerelő csöppet sem látszott nyugtalannak, mégis megfogta a fia kezét, aki soha el nem maradt mellőle. A majomképű öreg hitt benne, hogy ez a mamlasz majd örökébe lép. Megragadta hát görcsösen, el ne veszítsék egymást, és vezette a sötétben:

     – Ma mindent lehet, fiam! – motyogta csak úgy magának, a másik keveset érthetett meg belőle.

Berniczky Éva

Villa Alba

Azon a partszakaszon, ahol hajónk kikötött, az egyetlen telefonfülke óriás vakondtúrásként meredezett a forró homok közepén. Félelmetesen nyikorgott az ajtaja. Aki ismeretlenül, mindössze egy telefonszámmal érkezik Szuhumiba, az nem válogathat bezártság és szabadság között. A barátainktól kapott számsor túl sok volt ahhoz, hogy a városban eltévedjünk, ahhoz azonban kevés, hogy azonnal határozottan és otthonosan mozogjunk benne. A felemás viszony furcsán lengte be egész ottlétünket. Minden ellenérzésünk ellenére késő délutánig laktunk a telefonfülkében, amikor is végre a vonal túlsó végén felemelték a kagylót, és megtudhattuk, milyen irányba induljunk szálláshelyünkre. Hosszú kimerítő gyaloglás, számtalan eligazítás után pompás parkba léptünk be, ahonnan hosszú lépcsősor vezetett a magasban vakító árkádos épülethez. Megmásztuk a civilizált domboldalt, s csak akkor döbbentünk rá, amikor felértünk a tetejébe, minden erőlködésünk hiábavaló, alattvalóként ácsorgunk az oszlopok tövében, jobb esetben megérinthetjük a fehér ruhájú fenség lábát, ha merjük. Álltunk lenyűgözve és hitetlenkedve, próbáltuk elképzelni, milyen lesz holnap reggel már itt ébredni, lenézni az ablakból a parkban bóklászókra. Gyorsan összevetettük a tüneményt eddig megtapasztalt lakhelyeinkkel, s az is felmerült bennünk, talán most veszünk majd méltó elégtételt a sok kicsinyességen, töredezett lépcsőfokokon, süllyedő falakon, beázó padlásszobán, korhadó ajtófélfákon, hulló vakolaton. Vagy még sincs rendjén itt most valami, hiszen csak kelleti magát ez a hófehér versenyzongora. Merthogy addigra a szárnyaló ablakok klasszikus zenével árasztották el a behódoló övezetet, az akkordok lekezelően rázták meg a környék fáit. Túlérett gyümölcsök potyogtak a nyakunkba, vigasztalásul megízlelhettük a vérbélű fügéket, törölhettük cukros levüket és ábrándjainkat is, természetesen. Ugyan, dehogy vágytunk mi sokkal többre, mint erjedő fügék majszolására a zeneakadémia lépcsőjén. Aztán tikkadtan eloldalogtunk a fehér csoda mögé, mert a park másik oldalán, a fügefáknál valamivel magasabban már valóban vártak minket.

Hatalmas kivénhedt fa árnyékában találtuk meg vendéglátóink házát. Talán a fényhatás, vagy a falaira kúszott növények szigorították ilyen embertelenül komorra. Az volt az első benyomásunk, folyamatosan hullik rá a fekete áldás, mint otthon a szomszédunkban Lina néni szájából a szitok, ha megkísérelték lebeszélni a fára mászásról. Minden hiába, amíg egy szem gyümölcs árválkodott a madárcseresznyefáján, nem parancsolhatták le a lombok közül. Átok ül a sötét házakon, mert teljesen nyilvánvaló, az öregasszonyok alatt egyszer letörnek a száraz ágak. Most mégis nyugodt lélekkel költöztünk az öreg Lina fekete szoknyája alá, felszabadultan kvártélyozódtunk el a nyomasztó épületben, pontosabban ereszkedtünk le az alagsorba. A szobánk nyirkos volt és sötét, eggyel fölöttünk a háziak éppen keresztelőt ültek. A vendégek főtt kukoricát majszoltak, a gyerek is, akit aznap tartottak keresztvíz alá. Tejfogai kivillantak, a közökben itt-ott rendetlenül sárgállott a beszorult héj, s átfutott az agyunkon, vajon elkésett néhány éves ünnepelttel, vagy holmi táltossal esszük-e együtt a főtt kukoricát.

Berniczky Éva

A kő nem marad

2008.

Majd mindig erre tartok hazafelé, pedig választhatnám a menedékesebb párhuzamos utcát, az nem ilyen meredek. Ennek ellenére a napi tízegynehány kilómat csakis lépcsőzéssel és dombra kapaszkodással nehezítve vagyok hajlandó a Korjatovics téri piacról hazacipelni. Gyerekesen ragaszkodom Ungvár legjellegzetesebb utcájához. Mintha azzal, hogy naponta felmálházva legalább egyszer végigszlalomozom rajta, megmenthetném. Pedig mindhiába, mert köveire hullik, szétporlik, eltűnik a lábam alól, elvész a semmibe a biztosnak hitt utca, a Káptalan. A környéken egyre-másra bontják a régi kis családi házakat. Errefelé jó ideje a telkeket vásárolják, az érdeklődők számára teljesen közömbös a rajtuk lévő ingatlan, az értékével, állapotával pillanatig sem foglalkoznak. A belvárosban, a régi negyedben nem ritkán kétszázezer dollár fölött (de hallottam már egymilliót leperkáló vevőről is) fizetnek a lepusztult kulipintyóért, hogy már másnap hozzáláthassanak a ledózerolásához. A megszokott, bőven százéves, vagy olykor korosabb épületek újdonsült tulajdonosai hihetetlenül gyorsan felejtenek. Alig néhány hónap alatt nőnek ki a földből a jobb esetben jellegtelen, rosszabbikban ízléstelen vákuumablakos borzadályok, pöffeszkedve szívják el a maradék nedveket a kitartó öregfák gyökereitől. A villámépítkezések vonzáskörében, legnagyobb bosszúságomra, minduntalan megbontják az árnyas út kövezetét. Természetesen egyetlen darabja nem kerül vissza az eredeti helyére. Mégsem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy egyre hevenyészettebben rakják újra az utcát. Szinte megállapíthatatlan, azelőtt macska- vagy kockaköves volt-e egyáltalán a frissiben összedobált szakasz. A gáz-, víz és kábelvezetések, csatornázások miatt felvágott úton a megfejthetetlen hókuszpókuszokat követően soha nem az eredeti burkolati anyagból folyik a helyreállítás. Persze nem azért, mert vadonatúj kövekre cserélik a régieket. Ellenkezőleg, a megbontott rész körül felhalmozott kőkupacok is fogytán fogynak. Láthatatlan kezek igazán mesterfokon végzik az utca eltüntetését. Sebesen hordják el a mozdítható részeket a szorgalmas népek, akiket hosszú évtizedeken keresztül kifejezetten arra neveltek, hogyan tegyék rögvest magukévá azt, ami ideiglenesen nincs rögzítve, kikötve, bebetonozva. Azt gyanítom, hogy a letűnt szocializmus ereje elsősorban és mindenekfelett a megbontatlan, végtelen betontengerben rejtezett. Addig, ameddig mákszemnyi rés nem támadt rajta. Ahol a szocializmus meglazult, a szemfüles környékbeliek azonnal belenyúltak, és szép lassan utolsó cseppjéig széthordták. Nem is szabadulhatunk tőle mind a mai napig. Hiszen nincs széles e vidéken porta, ahová valamilyen formában legalább leheletnyi be ne épült volna belőle. Ilyen furmányosan privatizáltuk mi a szocializmust.

Berniczky Éva

Secondhand eső

Jobban sajnáltam volna ezt a nyeszlett, csenevész embert, ha pár héttel korábban nem hallom a történet fonákját egyenesen a bűnös asszonytól. Szemetkovszkiék Gyuluja, amennyire tehette, kihúzta magát, de még így se sokkal nőtt a hátsó nadrágzsebéből kikandikáló nyeles fésűje fölé. Azért nem adta alább, mitesszeres arcát teátrálisan az égre emelve szitkozódott. Hiába, odafönn sűrű mocsárrá torlódtak a felhők, a többszörös rétegen nem hatolhatott át panasza. Nem maradt más választása, felém fordulva folytatta.

– Ha nincs az az átkozott macska, ma is itt lenne velem. Elhagyott, engem, a szép városi embert, összeállt a veterinárral, ész nélkül rohant utána a büdös kurvája valami utolsó sötét faluba.

Jó lett volna hazaérni a vihar kitörése előtt, de tudomást sem vett búcsúzkodásomról. Meglehet, akkor is tovább káromkodik, ha faképnél hagyom. Láthatóan azonnali együttérzésre és megtisztulásra vágyott. Siráma barnás eső formájában hullott vissza a Bazilra, csak ott nem esett, ahol a szobafestő állt. Talán eget szakító káromkodásának köszönhettem, hogy egyelőre vele együtt a viharon kívül rekedtem. Előttünk és mögöttünk a villámlás ütötte nyílásokon zavaros folyók eredtek, átfolytak a Gyulu száján, pillanatokra összekötötték az eget a földdel. A csattanásokat megelőzve, szabályos ritmusban világosodott meg az út, nem tudtam eldönteni, vajon a macskakövek közeiből felvert sártól vagy a mesélt történettől szennyeződik-e a lég körülöttünk. Miközben színes és színtelen mosódott piszkos barnássá, nem szabadulhattam a rajtam mindinkább elhatalmasodó képzettől, hogy nemcsak ennek a szerencsétlen flótásnak a feleségét használta már kívüle másvalaki, hanem még az esőt is.

Berniczky Éva

Majdnem Félix

2008.

Novemberre már megint forradalmat ígértek az elemzők, szerintük minden jel erre utalt. Az utca elhasznált emberét hallgatva, nagyon nem túloztak, bár mifelénk az állampolgár leginkább abnormális türelméről ismerszik meg. Csakhogy a pénzügyi világválság kicsit belekavart a már-már megszokottá vált, évente megtartandó előrehozott ukrajnai választásokba. A bankszféra ellentmondást nem tűrve tavaszra igazította a forradalom óráját. Így aztán a tüntetésre készülőknek egyelőre be kell érniük egy majdani forrongás visszafojtott hangulatával. Egyúttal persze annak kitalálására is halasztást kaptak, milyen revolúcióval rengessék meg, ha nem idén, hát jövőre a Krestyatikot. A narancsos ugyanis nem vált be. A bevezetett délszaki finomságról kiderült, hogy magyarra fordítva nemcsak kicsi, sárga, savanyú, de még csak nem is a miénk. Még óvatos jóslásokba se bocsátkoznék arról, hogy az előttünk álló tavaszon vajon milyen gyümölcsben futunk majd. Holott senki nem vehetné rossz néven tőlem a jövendölést, hallom, a modern Ukrajna éppen most vette fel a hivatalosan nyilvántartott – és így megadóztatható – tevékenységek sorába a jóslást, kuruzslást, asztrológiát.

            Ha kinézek padlásszobánk majdnem keleti ablakán, hosszú ideje ugyanaz a látvány tárul a szemem elé. Lehet bármilyen zord időjárás, a haldokló nagymamát kiteszik a teraszra. Öblös bőrfotelben (formáját tekintve lásd a Lenin dolgozószobájából ismert, fehér lepellel borított ülőalkalmatosságok némelyikét) levegőztetik a zsugorodó öreget, aki szemlátomást fogy. Arca ezen az őszutón már szinte kivehetetlen szőrmesapkából, alakja elvész irdatlan bundájában, amelybe sziporkázó napsütés esetén is könyörtelenül beburkolják. A fonnyadó testet feltűnő körültekintéssel óvják az életet adó friss levegőtől. Mintha minden erejükkel a közhiedelemben rekedt botorságot igyekeznének alátámasztani, mely szerint errefelé húsz fokos melegben is nagy a zima. Különösen, ha az ember szomszédja tehetős, és futja neki bundácskára. Nem kérdéses, a szőrme valódi, a bőr, amellyel a fotelt bevonták, ugyancsak az. Szerintem a háziak megszokásból gurítják ki státuszszimbólumukat a teraszra, s teszik ezt azután is, amikor a bábuska véglegesen elfogy a subájából. Diplomatáéknál (lévén szomszédunk többszörösen lecsúszott, jelenleg már csak nagyritkán utazó nagykövet) ez lehet az öröklét titka. Joggal bízhatnak abban, hogy hosszú halódásra ítélt betegük amúgy se igen látszott már ki a rá aggatott tartozékokból, ugyan ki venné észre a hiányát.