A télikert olyan posztmodern növényház, amely a szövegírás üvegen át figyeli az évszakok egymásutánját

Virtuális irodalmi télikert


2016\10\22 Szólj hozzá!

Secondhand eső

Berniczky Éva

Secondhand eső

 

 

Jobban sajnáltam volna ezt a nyeszlett, csenevész embert, ha pár héttel korábban nem hallom a történet fonákját egyenesen a bűnös asszonytól. Szemetkovszkiék Gyuluja, amennyire tehette, kihúzta magát, de még így se sokkal nőtt a hátsó nadrágzsebéből kikandikáló nyeles fésűje fölé. Azért nem adta alább, mitesszeres arcát teátrálisan az égre emelve szitkozódott. Hiába, odafönn sűrű mocsárrá torlódtak a felhők, a többszörös rétegen nem hatolhatott át panasza. Nem maradt más választása, felém fordulva folytatta.

– Ha nincs az az átkozott macska, ma is itt lenne velem. Elhagyott, engem, a szép városi embert, összeállt a veterinárral, ész nélkül rohant utána a büdös kurvája valami utolsó sötét faluba.

Jó lett volna hazaérni a vihar kitörése előtt, de tudomást sem vett búcsúzkodásomról. Meglehet, akkor is tovább káromkodik, ha faképnél hagyom. Láthatóan azonnali együttérzésre és megtisztulásra vágyott. Siráma barnás eső formájában hullott vissza a Bazilra, csak ott nem esett, ahol a szobafestő állt. Talán eget szakító káromkodásának köszönhettem, hogy egyelőre vele együtt a viharon kívül rekedtem. Előttünk és mögöttünk a villámlás ütötte nyílásokon zavaros folyók eredtek, átfolytak a Gyulu száján, pillanatokra összekötötték az eget a földdel. A csattanásokat megelőzve, szabályos ritmusban világosodott meg az út, nem tudtam eldönteni, vajon a macskakövek közeiből felvert sártól vagy a mesélt történettől szennyeződik-e a lég körülöttünk. Miközben színes és színtelen mosódott piszkos barnássá, nem szabadulhattam a rajtam mindinkább elhatalmasodó képzettől, hogy nemcsak ennek a szerencsétlen flótásnak a feleségét használta már kívüle másvalaki, hanem még az esőt is.

Tovább olvasom
2016\06\01 Szólj hozzá!

Vakvászon

 Berniczky Éva

Vakvászon

Bár királykék viharkabátja pillanatok alatt felfúvódott, még így is két számmal tűnt kisebbnek méreténél. Az ajtónyílásban álló mégsem ezzel hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy beszéd közben boszorkányos iramban kaszált a kezével. Folyamatosan mondta, nem hadart, ennek ellenére az volt a benyomásom, sokkal gyorsabban gondolkozik, mint ahogyan szavakba önteni képes mindazt, ami kikívánkozik belőle. Talán a lemaradást igyekezett behozni a kényszeres szárnyalással. Kabátujja valamivel a könyöke alatt lötyögött, védtelenül hagyva abnormálisan vékony alkarját. Elsőre szinte alig ötlött szembe belőle más suhogó fehér végtagjain kívül. Az arcáról minduntalan ezekre siklott a tekintetem, elképedve tapasztaltam, hogy egyszerre mind kevesebbet és egyre többet látok. Mintha szédítő, kiszámíthatatlan mozgása fogyasztotta volna kezéről vakító fehér csontjáig az alsó- és felsőruházatot, szőrzetet, bőrt, izmot és kötőszövetet. Belerettentem abba, hogy a lepusztító koreográfiában bekövetkezhet a pillanat, amikor átlátok majd az előttem szárnyaló kezek sing- és orsócsontja között, és azután isten tudja, mi történik majd. Addig azonban a jövevény kifogásolhatatlanul játszotta a küldönc vagy futár szerepét. Azét, aki átvesz, majd elvinni készül valamit, amit egyikünk sem látott, legfeljebb elképzelhetett. Nem mindennapi viselkedésével felszabadított, miközben megkeverte, szemfényvesztően átrendezte az ok-okozati összefüggéseket. Nem néztem meg, mit adok át neki, őt sem izgatta különösebben, mit visz magával. Az alatt a néhány perc alatt, annak ellenére, hogy folyamatosan szóval tartott, nem derült ki, milyen nyelven beszél tökéletesen. A jelek szerint semmilyenen, mert mielőtt kiderülhetett volna, rafináltan váltott. Nem is értem, hogyan sikerült ezt a páratlan érzéki csalódást fenntartania bennem. Más és más nyelven folytatta mondandóját, mégis úgy tűnt, mindvégig ugyanazon a nyelven beszélünk. Udvariasságból követtem, azt hívén, így könnyebben fejezi ki magát, de folyton váltott.

Zavarodottan nyújtottam felé a megőrzésre nálam hagyott képet. Napokig állt a könyvespolchoz támasztva, amíg a viharkabátos férfi be nem csengetett. Ha engedek kíváncsiságomnak, és leszedem a festményről a védőborítást, megnézhettem volna, mit takar a virágmintás textil, amit apró szögekkel erősítettek a rámára, mintha a festményen sejthető nőalak modelljének levetett nyári ruhájából szabták volna a keretre. Az ilyen olcsó kartonból alaktalan asszonyokra varrnak közönséges pántos zsákruhát. Végül is mindegy, ki bújik az egyengöncbe, mindegy, ki a modell, úgyis megsemmisül. Talán ezzel a céllal álcázták a kopott anyaggal a képet, az elrejtett testtel együtt kellett elenyésznie.

Jó kis akt ez, jelentette ki látatlanban a szárnyas ember.

Tovább olvasom
2016\05\13 Szólj hozzá!

Mélyen elmerülve

Balla D. Károly

Mélyen elmerülve

       Akkor lettem alkoholista, amikor Elvira a méhrákról ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre. Éppen feljöttem a kertből, kiléptem az ajtó előtt a csizmámból és lehajítottam a koszos dzsekimet, siettem a fürdőszobába, hogy a trágyaszagtól megszabaduljak, de a küszöbön utamat állta. Megmondta. Megmondta az orvosnak. Nem annak, akihez a méhrákjával járt, hanem az ideggyógyásznak. Megmondta, hogy alkoholista vagyok, hétfőre vár a doki mindkettőnket, együtt akar beszélni velünk.

       Ha vár, hát elmegyünk, vontam vállat, és újra kísérletet tettem, hogy bejussak a fürdőszobába és végre lezuhanyozhassak. Meg sem kérdezem, hogy vele mi van, hányta a szememre. Dehogynem, persze, persze hogy megkérdezem. Nincs rosszindulatú daganata. Kis hatásszünet után még hozzátette, a vizsgálat szerint egyáltalán nincsen semmilyen daganata. Na hál' istennek, mutattam megkönnyebbülést, és szabályosan elsodortam az utamból. Már magamra zártam az ajtót, de ő még bekiabálta, talán egy kisebb mióma lehetett, ám az is visszafejlődött, így nemhogy műtétre, hanem még gyógyszeres kezelésre sincs szükség. Mondta az orvos. Ő viszont, alighogy eljött a rendelőből, a buszon ülve rájött, alighanem nyombélfekélye van. Már azelőtt is gyanakodott erre, és most egyre bizonyosabb a dologban. Hétfőn, mihelyt az alkoholizmusomat megbeszéltük, megvizsgáltatja magát a belgyógyásszal.

       Folytatta, de rám már zuhogott a víz, nem hallottam, mi tette a gyanúját bizonyossággá. Elképzeltem, amint az orvosi könyvek újra feltornyosulnak az asztalon, s hamarosan a mostanitól eltérő fejezetnél fognak maguktól kinyílni, ha felüti őket az ember.

Tovább olvasom
2015\02\10 Szólj hozzá!

Hála Istennek!? - egy pokoli sztori-

Dockypapa

Ott ült a villamoson az emberek között - és ezen ő volt a legjobban megdöbbenve. Alig 10 -15 perce utazott csak, de a többiek türelmetlen ingerültsége már átragadt rá is. Idegesen dobolt csontos kezével a térdén, miközben várták, hogy a lámpa végre zöldre váltson, csuklyája alatt néha megrándult a feje, és idegenül bámult ki az ablakon. „Hogy kerülök én ide??” – gondolta, bár a választ tudta jól. A Válság elérte őt is, őt, a Holt Lelkek Tavának egyetlen, ezért legfőbb beszállítóját. A Halál - mert ő ült a 49-es villamoson e korai órán- gondterhelten és tehetetlenül bámult maga elé:
Ezt sosem hittem volna…”   3241-11-vi-1977.jpg
Egykor még a Pokoli Transzporter Teleportállal utazott a helyszínre, hogy a Végzést kézbesítse, és a lelket magával ragadja, de az Égi Fluidum – ami működtette a pokoli szerkezetet - ára mondhatni az egekig szökött, és így először csak korlátozták, majd beszüntették a szolgáltatást. Nagyon nem volt elkeseredve, mert aztán kapott egy autót, és szinte élvezte a száguldást. 

Tovább olvasom