A télikert olyan posztmodern növényház, amely a szövegírás üvegen át figyeli az évszakok egymásutánját

Virtuális irodalmi télikert


2015\03\14 Szólj hozzá!

FAFORGÁCSOK

Ágigi

Sohasem éreztem különös vonzalmat a fák iránt.

Hacsak nem egy terebélyes cseresznyefa iránt, amely a szomszéd utcában csalogatott minket, gyerekeket, pirosan mosolygó gyümölcseivel – amikor eljött a szüret ideje. Szüleink mindig minket – bátyámat és engem – küldtek oda kis kosárkákkal, hogy a télire valót leszedjük némi jelképes összeg ellenében, amivel a fa gazdája egészítette ki pici nyugdíját. Fürgén felmásztunk az ágak közé, Piroska néni pedig alulról tartott szóval minket, kérdései olyan szaporán pattogtak, amilyen sűrűséggel pottyantak le a magok a merő véletlenségből szánkba került cseresznyékből.

Na meg a buboricskafa! Ma sem tudom, hogy igazából mi a neve, sokan madárcseresznyének tudják, nekünk egyszerűen bubifa volt. Tele volt vele a kiserdő, ami mellett laktunk. Azt mondja a nóta, hogy erdő mellett nem jó lakni, de nekünk, gyerekeknek az volt. Nemcsak azért, mert nem kellett fát hasogatnunk, hanem főleg azért, mert amint az első tavaszi napsugarak felmosolyogtak, mi már rohantunk bele. Aztán egész nyáron az volt a legjobb játszóhelyünk csalogató tisztásaival, sűrű bokraival, kanyargó kis ösvényeivel. Ősszel aztán irány fel a buboricskafákra! Akkorra érett ugyanis meg termése: apró, kezdetben zöld, majd sötétbordóra színesedő bogyócskák, borsószemnyiek. Ezek magját jóformán csak héj vette körül (de az mézédes volt, pláne amikor a dér már megcsípte), gyönyörű íveket lehetett pöckölni velük. Vonzalmam irántuk máig sem szűnt meg: barátaim legnagyobb megrökönyödésére boldogan szedegetek egy-egy marék bubit, amikor eljön az ideje.

Ja, meg a kertünk aljában uralkodó óriási szederfa – a fekete fajtából. Gyümölcsérés idején szinte levakarni se lehetett minket róla. Viháncolva nyújtogattuk egymásra feketére színeződött nyelvünket. Aztán nem győztük lesikálni magunkról a ragacsos, sötét levet.

És egy vénséges vén diófa keresztapám terasza mellett… alatta kacskaringós talpú, fonott hintaszék… benne egy kicsi lány… olvas… aztán: kopp, pottyan egy dió…

Mondom, nem éreztem semmi különösebb vonzalmat a fák iránt. Voltak, mint a világ egyéb dolgai.
Mígnem… Valami kiállításon jártunk párommal, amikor is megakadt a szemem valamin: különböző formájú-nagyságú fák sodrott rézdrótból formázva – mind külön egyéniség. Megbabonáztak. Jó sokára vettem észre a szerényen köztük álldogáló alkotót: egy kedves, mosolygó fiatalembert, régi jó ismerősömet. Fábián – nevezzük őt így – csöndesen kivárta, amíg észreveszem, majd az örömteli üdvözlés után mesélni kezdett a fáiról. Fényképezőgépével jár a nagyvilágban, fákat fürkész. Ha meglát valami furcsa, különleges, tetszetős formát, máris lencsevégre kapja, aztán a fénykép alapján megsodorja őket egyetlen szál hosszú, 1-3 mm vastag vörösréz huzalból. Azt mondta, hogy ha valaki visszafelé sodorná a kész művet, akkor a nagyobbak esetén akár 1000 m hosszú drótot kapna, ugyanis az az ágak végén visszafordul, és úgy halad a következő ág felé… És Fábián mesélt, csak mondta, mondta lelkesen, kezének finom mozdulataival mutatva a kiállított fácskák ágbogait. (Természetesen rövid időn belül nekem is sodort a „mester” egy fácskát – előbb egy szomorúfűzet, de attól mindig bánatos lettem, majd egy büszke tölgyet. Ha ellátogat olykor hozzám, mindig helyreigazítja az idő közben rakoncátlanul elmozdult ágakat. Pszt! Meg ne tudja: karácsonykor, húsvétkor aggatok rá némi kis könnyű díszecskét.)

Akkor még nem tudtam, de ott valami történt velem. Jó idő múlva azon kaptam magam, hogy egy kicsit fábiánosan kezdem nézni a fákat. Azok meg elkezdenek mesélni…
Valahogy másként sétáltam már a Margitsziget öreg tölgyei alatt. Valahogy úgy, mint Arany. Aztán sorra előjöttek a fák. Márai gesztenyefái a Mikó utcában. Mind a hét. Tóth Árpád sovány akáca a körút porában. Janus Pannonius türelmetlen mandulafácskája. Csontváry cédrusa. Van Gogh göcsörtös látomásai, virágzó csodái…

Ma már nem tudok elmenni egyetlen fa mellett sem, hogy legalább gondolatban meg ne simogatnám törzsét, meg ne borzolnám üstökét. Olykor megölelem őket. Igazán. És nem tudok hosszú évek óta fenyőfát venni. Nem csak Andersen miatt. Hallom panaszos kísértethangjukat.

 1_original.jpg

 

2015\02\10 Szólj hozzá!

Hála Istennek!? - egy pokoli sztori-

Dockypapa

Ott ült a villamoson az emberek között - és ezen ő volt a legjobban megdöbbenve. Alig 10 -15 perce utazott csak, de a többiek türelmetlen ingerültsége már átragadt rá is. Idegesen dobolt csontos kezével a térdén, miközben várták, hogy a lámpa végre zöldre váltson, csuklyája alatt néha megrándult a feje, és idegenül bámult ki az ablakon. „Hogy kerülök én ide??” – gondolta, bár a választ tudta jól. A Válság elérte őt is, őt, a Holt Lelkek Tavának egyetlen, ezért legfőbb beszállítóját. A Halál - mert ő ült a 49-es villamoson e korai órán- gondterhelten és tehetetlenül bámult maga elé:
Ezt sosem hittem volna…”   3241-11-vi-1977.jpg
Egykor még a Pokoli Transzporter Teleportállal utazott a helyszínre, hogy a Végzést kézbesítse, és a lelket magával ragadja, de az Égi Fluidum – ami működtette a pokoli szerkezetet - ára mondhatni az egekig szökött, és így először csak korlátozták, majd beszüntették a szolgáltatást. Nagyon nem volt elkeseredve, mert aztán kapott egy autót, és szinte élvezte a száguldást. 

Tovább olvasom