A télikert olyan posztmodern növényház, amely a szövegírás üvegen át figyeli az évszakok egymásutánját

Virtuális irodalmi télikert


Fejezetek az üvegházból, 2

Berniczky Éva

Amikor Ördögcérna krumplisütés idején összetöri a porcelánlányt

Ha kinn állsz éppen az üvegház előtt és eltöprengsz az eseményeken, beleborzongsz a jámborszarvas hiányába. Brrr! Hideg van, fázol. Ne maradj sokáig odakinn egyedül. Jobban tennéd, ha megkérdeznéd Mácsonyát és Ükerkeloncot, mitől simul ki leghamarabb és legegyszerűbben a gyűrt vacogás. –– Nézd – válaszolnák –, nincs melegebb a hűvös őszi-téli szürkületnél.

Böknének a távolba, s ujjuk nyomán gyulladnának a fények apró konyhákban, melegítenék a világot huzatos ablakok. Függöny mögé, ha bekukucskálsz, láthatod az attrakciót, krumplit süt a család. Hol találsz szebbeket ezeknél az olajcseppektől remegő estéknél?

Még akkor is, ha Ükerkeloncnak ilyenkor vérfagyasztó kérései születnek. Különösen akkor ragadtatta el magát, amikor Mácsonya kiradírozta a jámborszarvast és kegyetlenül kijavította jávorra. Nem fogod elhinni, mi jutott eszébe. Az embernek a saját fülével kell hallania, úgy is hitetlenkedik.

– Tollbamondást akarok írni – kuncsorgott a krumplit daraboló Gabonának –, diktálj nekem!

– Szeretnék és légy szíves! – igazították ki kórusban a család jelen lévő tagjai: Bábakalács, Iringó, Kéküstökű Csormolya és Gabona.

Ükerke állandóan bizonyítani akarta, mindent tud, még azt is, most milyen nagyot gondolt magáról. Lehunyta szemét (ismerős, ugye?), hogy elképzelhesse a csinos kifüggesztett kis táblát: Vigyázat! A gondolat hamis! Semmiféle belső figyelmeztetés nem riasztotta, mint ahogy a kutyáktól sem félt, irkálhattak róluk bármit holmi takaros kapukra. Azonnal kinyitotta az ajtót és belépett.

Szerencsére Mácsonya nem keveredett még elő a komputer fogságából, mert húga stréberségétől nagyon tönkre lett volna. Ő, aki jé-elipszilonos mizériában szenvedett, kiütéseket kapott azoktól, akik helyesen írtak, de még azoktól is, akik megkíséreltek megfelelni holmi akadémiai előírásoknak. Visszatérve az ly-ra. Ez a betű köztudottan Mácsonya kedvence. Milyen jól néz ki például az ly a birtokrag j betűjének a helyén. A dolgok csimborasszója, ha egy harmadik személy tulajdonában lévő hajóról esik szó. Ami papírra vetve így fest: halyólya.

– Jaj, ne! – ájuldozott Ükerkelonc.

Mácsonya pedig nyerített a szörnyüldözőn, de csak addig, amíg Iringó fel nem pofozta. Anyja teljesen kikelt magából, ha hasonlókat látott. Semmi áron nem akarta megérteni, helyesírási szabályoknak megfelelni egy szem fiának ugyanolyan megerőltető, mint kinyitni egy esernyőt zuhogó esőben, vagy kesztyűt húzni dermesztő reggelen, vagy saját papucsban csoszogni le reggel álmosan az emeletről. Mennyivel egyszerűbb megázni, megfázni, talált papucsokban, esetleg mezítláb botorkálni.

Szavamat ne felejtsem, krumplisütés közben Ükerkelonc papírral és plajbásszal a kezében tüntetett a bátyja ellen. A kis fúria csak kiudvarolta, amit akart.

Tovább olvasom

Fejezetek az üvegházból, 1

Berniczky Éva

Amikor a család egy jámborszarvassal kevesebbet ér

jamborszarvas.jpgA vártól kissé délnyugatra nőtt az a terebélyes bodzafa. Nem, nem bokor, valódi, igazi fa. Körötte keringett mind a sok madár: rozsdafarkú, szarka, fakopács, sárga- és feketerigó, cinke, barázdabillegető, füstifecske, gyöngybagoly, talán a vörös fejű királyka is átrepült fölötte egyszer. Egyszóval ágain pihent meg mindaz a temérdek szárnyaló árva, amely azokról az emlegetett helyekről kitiltatott, ahol, szokták mondani, a madár se jár. Ebből azonnal rájöhetsz, ez egy mindennapi hely, megfordulhatsz itt te is, ma, holnap, holnapután, ha éppen erre szottyan kedved. Így aztán történetem sem lehet több – legyinthetsz afféle közönséges mesénél.

Nem csoda hát, ha a bodzafa is kezdett lemondani arról, hogy valaha varázslatos dolgokba keveredjék. Megadva magát, hagyta, hadd hordja szerte hírét a világban a számtalan madár. Hosszasan sírdogált, végül elhullatta utolsó magocskáját, nem éppen a legkövérebbet, legduzzadtabbat. Mégis illatának, bölcsességének, szépségének emlékét addig melengette a szikes hegyoldal, itatgatta a vártól lefutó rejtett patak, amíg ki nem nőtt a kis satnya magból ez a ház, üvegház. Nem amolyan kacsalábon forgó, benne semmi különös, csak egy család. Nem elvarázsolt királykisasszony, csupán egy nagyapa és egy nagymama, nem hétfejű sárkány, csupán két unoka, nem Szélkötő Kalamona, hanem apa és anya.

És mitől üvegház, kérdezheted. Talán tükörtábla valamennyi fala? Hideg, hideg, varázstükrében meg nem láthatod magad. Ablaka annyi, amennyi egy ilyen épületen lenni szokott, semmivel sem több. Üvegház-effektus? Meleg, meleg, lásd, ez végre valami! Csapdába ejti a napsugarat és fogva tartja a melegét? Forró, forró, jó helyen tapogatózol, kisöreg! Ám legyen, halld az igazságot: valaki lepkehálóval befogta egyszer ide a világ pajkosságát, jókedvét, megfertőzte az itt lakókat, akik azóta sem szabadulhatnak, szögletes bosszúságukat is labdává gömbölyíti a derű. Pszt! Cseng-bong az üvegház valamennyi fala.

Tovább olvasom