A télikert olyan posztmodern növényház, amely a szövegírás üvegen át figyeli az évszakok egymásutánját

Virtuális irodalmi télikert


2018\01\25 Szólj hozzá!

Villa Alba

Berniczky Éva

Villa Alba

 

Azon a partszakaszon, ahol hajónk kikötött, az egyetlen telefonfülke óriás vakondtúrásként meredezett a forró homok közepén. Félelmetesen nyikorgott az ajtaja. Aki ismeretlenül, mindössze egy telefonszámmal érkezik Szuhumiba, az nem válogathat bezártság és szabadság között. A barátainktól kapott számsor túl sok volt ahhoz, hogy a városban eltévedjünk, ahhoz azonban kevés, hogy azonnal határozottan és otthonosan mozogjunk benne. A felemás viszony furcsán lengte be egész ottlétünket. Minden ellenérzésünk ellenére késő délutánig laktunk a telefonfülkében, amikor is végre a vonal túlsó végén felemelték a kagylót, és megtudhattuk, milyen irányba induljunk szálláshelyünkre. Hosszú kimerítő gyaloglás, számtalan eligazítás után pompás parkba léptünk be, ahonnan hosszú lépcsősor vezetett a magasban vakító árkádos épülethez. Megmásztuk a civilizált domboldalt, s csak akkor döbbentünk rá, amikor felértünk a tetejébe, minden erőlködésünk hiábavaló, alattvalóként ácsorgunk az oszlopok tövében, jobb esetben megérinthetjük a fehér ruhájú fenség lábát, ha merjük. Álltunk lenyűgözve és hitetlenkedve, próbáltuk elképzelni, milyen lesz holnap reggel már itt ébredni, lenézni az ablakból a parkban bóklászókra. Gyorsan összevetettük a tüneményt eddig megtapasztalt lakhelyeinkkel, s az is felmerült bennünk, talán most veszünk majd méltó elégtételt a sok kicsinyességen, töredezett lépcsőfokokon, süllyedő falakon, beázó padlásszobán, korhadó ajtófélfákon, hulló vakolaton. Vagy még sincs rendjén itt most valami, hiszen csak kelleti magát ez a hófehér versenyzongora. Merthogy addigra a szárnyaló ablakok klasszikus zenével árasztották el a behódoló övezetet, az akkordok lekezelően rázták meg a környék fáit. Túlérett gyümölcsök potyogtak a nyakunkba, vigasztalásul megízlelhettük a vérbélű fügéket, törölhettük cukros levüket és ábrándjainkat is, természetesen. Ugyan, dehogy vágytunk mi sokkal többre, mint erjedő fügék majszolására a zeneakadémia lépcsőjén. Aztán tikkadtan eloldalogtunk a fehér csoda mögé, mert a park másik oldalán, a fügefáknál valamivel magasabban már valóban vártak minket.

Hatalmas kivénhedt fa árnyékában találtuk meg vendéglátóink házát. Talán a fényhatás, vagy a falaira kúszott növények szigorították ilyen embertelenül komorra. Az volt az első benyomásunk, folyamatosan hullik rá a fekete áldás, mint otthon a szomszédunkban Lina néni szájából a szitok, ha megkísérelték lebeszélni a fára mászásról. Minden hiába, amíg egy szem gyümölcs árválkodott a madárcseresznyefáján, nem parancsolhatták le a lombok közül. Átok ül a sötét házakon, mert teljesen nyilvánvaló, az öregasszonyok alatt egyszer letörnek a száraz ágak. Most mégis nyugodt lélekkel költöztünk az öreg Lina fekete szoknyája alá, felszabadultan kvártélyozódtunk el a nyomasztó épületben, pontosabban ereszkedtünk le az alagsorba. A szobánk nyirkos volt és sötét, eggyel fölöttünk a háziak éppen keresztelőt ültek. A vendégek főtt kukoricát majszoltak, a gyerek is, akit aznap tartottak keresztvíz alá. Tejfogai kivillantak, a közökben itt-ott rendetlenül sárgállott a beszorult héj, s átfutott az agyunkon, vajon elkésett néhány éves ünnepelttel, vagy holmi táltossal esszük-e együtt a főtt kukoricát.

Tovább olvasom
2016\10\22 Szólj hozzá!

Secondhand eső

Berniczky Éva

Secondhand eső

 

 

Jobban sajnáltam volna ezt a nyeszlett, csenevész embert, ha pár héttel korábban nem hallom a történet fonákját egyenesen a bűnös asszonytól. Szemetkovszkiék Gyuluja, amennyire tehette, kihúzta magát, de még így se sokkal nőtt a hátsó nadrágzsebéből kikandikáló nyeles fésűje fölé. Azért nem adta alább, mitesszeres arcát teátrálisan az égre emelve szitkozódott. Hiába, odafönn sűrű mocsárrá torlódtak a felhők, a többszörös rétegen nem hatolhatott át panasza. Nem maradt más választása, felém fordulva folytatta.

– Ha nincs az az átkozott macska, ma is itt lenne velem. Elhagyott, engem, a szép városi embert, összeállt a veterinárral, ész nélkül rohant utána a büdös kurvája valami utolsó sötét faluba.

Jó lett volna hazaérni a vihar kitörése előtt, de tudomást sem vett búcsúzkodásomról. Meglehet, akkor is tovább káromkodik, ha faképnél hagyom. Láthatóan azonnali együttérzésre és megtisztulásra vágyott. Siráma barnás eső formájában hullott vissza a Bazilra, csak ott nem esett, ahol a szobafestő állt. Talán eget szakító káromkodásának köszönhettem, hogy egyelőre vele együtt a viharon kívül rekedtem. Előttünk és mögöttünk a villámlás ütötte nyílásokon zavaros folyók eredtek, átfolytak a Gyulu száján, pillanatokra összekötötték az eget a földdel. A csattanásokat megelőzve, szabályos ritmusban világosodott meg az út, nem tudtam eldönteni, vajon a macskakövek közeiből felvert sártól vagy a mesélt történettől szennyeződik-e a lég körülöttünk. Miközben színes és színtelen mosódott piszkos barnássá, nem szabadulhattam a rajtam mindinkább elhatalmasodó képzettől, hogy nemcsak ennek a szerencsétlen flótásnak a feleségét használta már kívüle másvalaki, hanem még az esőt is.

Tovább olvasom
2016\07\05 Szólj hozzá!

Kinn a bárány

Berniczky Éva

 Kinn a bárány

2008.

Az idei tavasz szeszélyes időjárása jócskán megtépázta a teraszunk feletti tetőt. A legutóbbi viharban aztán bevégeztetett. Az ablakból igazán szép látvány volt, amint a szűnni nem akaró orkán erejű szél egyesével tépte le a téglavörös lapokat. Sorban kapta a hátára egyiket a másik után, meghintáztatta mindegyiket a kert fölött, majd elengedte, hogy kedvükre vitorlázzanak a levegőben, míg földet nem érnek az udvaron. Úgy két óra leforgása alatt virágzott el a tetőnk, lehullottak vöröses szirmai, csak a rozsdálló tartóváz meredezett a szabad ég alatt. A húsz évvel ezelőtt selejtként vásárolt, megfáradt hullámpalákról eleve hiányoztak a hullámok, éppen ezért sikerült potom áron hozzájutni az egész készlethez még az átkos áruhiányos időkben. Ehhez képest sokáig szolgált ez a tető. Persze akkor, amikor a vihar után a hátramaradó romokat takarítottam el, már nem találtam olyan nagyszerűnek a performanszot, amely pár órával korábban az ablak előtt állva olyannyira lenyűgözött.

Tovább olvasom
2016\06\11 Szólj hozzá!

Majdnem Félix

Berniczky Éva

Majdnem Félix

2008.

Novemberre már megint forradalmat ígértek az elemzők, szerintük minden jel erre utalt. Az utca elhasznált emberét hallgatva, nagyon nem túloztak, bár mifelénk az állampolgár leginkább abnormális türelméről ismerszik meg. Csakhogy a pénzügyi világválság kicsit belekavart a már-már megszokottá vált, évente megtartandó előrehozott ukrajnai választásokba. A bankszféra ellentmondást nem tűrve tavaszra igazította a forradalom óráját. Így aztán a tüntetésre készülőknek egyelőre be kell érniük egy majdani forrongás visszafojtott hangulatával. Egyúttal persze annak kitalálására is halasztást kaptak, milyen revolúcióval rengessék meg, ha nem idén, hát jövőre a Krestyatikot. A narancsos ugyanis nem vált be. A bevezetett délszaki finomságról kiderült, hogy magyarra fordítva nemcsak kicsi, sárga, savanyú, de még csak nem is a miénk. Még óvatos jóslásokba se bocsátkoznék arról, hogy az előttünk álló tavaszon vajon milyen gyümölcsben futunk majd. Holott senki nem vehetné rossz néven tőlem a jövendölést, hallom, a modern Ukrajna éppen most vette fel a hivatalosan nyilvántartott – és így megadóztatható – tevékenységek sorába a jóslást, kuruzslást, asztrológiát.

            Ha kinézek padlásszobánk majdnem keleti ablakán, hosszú ideje ugyanaz a látvány tárul a szemem elé. Lehet bármilyen zord időjárás, a haldokló nagymamát kiteszik a teraszra. Öblös bőrfotelben (formáját tekintve lásd a Lenin dolgozószobájából ismert, fehér lepellel borított ülőalkalmatosságok némelyikét) levegőztetik a zsugorodó öreget, aki szemlátomást fogy. Arca ezen az őszutón már szinte kivehetetlen szőrmesapkából, alakja elvész irdatlan bundájában, amelybe sziporkázó napsütés esetén is könyörtelenül beburkolják. A fonnyadó testet feltűnő körültekintéssel óvják az életet adó friss levegőtől. Mintha minden erejükkel a közhiedelemben rekedt botorságot igyekeznének alátámasztani, mely szerint errefelé húsz fokos melegben is nagy a zima. Különösen, ha az ember szomszédja tehetős, és futja neki bundácskára. Nem kérdéses, a szőrme valódi, a bőr, amellyel a fotelt bevonták, ugyancsak az. Szerintem a háziak megszokásból gurítják ki státuszszimbólumukat a teraszra, s teszik ezt azután is, amikor a bábuska véglegesen elfogy a subájából. Diplomatáéknál (lévén szomszédunk többszörösen lecsúszott, jelenleg már csak nagyritkán utazó nagykövet) ez lehet az öröklét titka. Joggal bízhatnak abban, hogy hosszú halódásra ítélt betegük amúgy se igen látszott már ki a rá aggatott tartozékokból, ugyan ki venné észre a hiányát.

Tovább olvasom
2016\06\01 Szólj hozzá!

Vakvászon

 Berniczky Éva

Vakvászon

Bár királykék viharkabátja pillanatok alatt felfúvódott, még így is két számmal tűnt kisebbnek méreténél. Az ajtónyílásban álló mégsem ezzel hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy beszéd közben boszorkányos iramban kaszált a kezével. Folyamatosan mondta, nem hadart, ennek ellenére az volt a benyomásom, sokkal gyorsabban gondolkozik, mint ahogyan szavakba önteni képes mindazt, ami kikívánkozik belőle. Talán a lemaradást igyekezett behozni a kényszeres szárnyalással. Kabátujja valamivel a könyöke alatt lötyögött, védtelenül hagyva abnormálisan vékony alkarját. Elsőre szinte alig ötlött szembe belőle más suhogó fehér végtagjain kívül. Az arcáról minduntalan ezekre siklott a tekintetem, elképedve tapasztaltam, hogy egyszerre mind kevesebbet és egyre többet látok. Mintha szédítő, kiszámíthatatlan mozgása fogyasztotta volna kezéről vakító fehér csontjáig az alsó- és felsőruházatot, szőrzetet, bőrt, izmot és kötőszövetet. Belerettentem abba, hogy a lepusztító koreográfiában bekövetkezhet a pillanat, amikor átlátok majd az előttem szárnyaló kezek sing- és orsócsontja között, és azután isten tudja, mi történik majd. Addig azonban a jövevény kifogásolhatatlanul játszotta a küldönc vagy futár szerepét. Azét, aki átvesz, majd elvinni készül valamit, amit egyikünk sem látott, legfeljebb elképzelhetett. Nem mindennapi viselkedésével felszabadított, miközben megkeverte, szemfényvesztően átrendezte az ok-okozati összefüggéseket. Nem néztem meg, mit adok át neki, őt sem izgatta különösebben, mit visz magával. Az alatt a néhány perc alatt, annak ellenére, hogy folyamatosan szóval tartott, nem derült ki, milyen nyelven beszél tökéletesen. A jelek szerint semmilyenen, mert mielőtt kiderülhetett volna, rafináltan váltott. Nem is értem, hogyan sikerült ezt a páratlan érzéki csalódást fenntartania bennem. Más és más nyelven folytatta mondandóját, mégis úgy tűnt, mindvégig ugyanazon a nyelven beszélünk. Udvariasságból követtem, azt hívén, így könnyebben fejezi ki magát, de folyton váltott.

Zavarodottan nyújtottam felé a megőrzésre nálam hagyott képet. Napokig állt a könyvespolchoz támasztva, amíg a viharkabátos férfi be nem csengetett. Ha engedek kíváncsiságomnak, és leszedem a festményről a védőborítást, megnézhettem volna, mit takar a virágmintás textil, amit apró szögekkel erősítettek a rámára, mintha a festményen sejthető nőalak modelljének levetett nyári ruhájából szabták volna a keretre. Az ilyen olcsó kartonból alaktalan asszonyokra varrnak közönséges pántos zsákruhát. Végül is mindegy, ki bújik az egyengöncbe, mindegy, ki a modell, úgyis megsemmisül. Talán ezzel a céllal álcázták a kopott anyaggal a képet, az elrejtett testtel együtt kellett elenyésznie.

Jó kis akt ez, jelentette ki látatlanban a szárnyas ember.

Tovább olvasom