Fejezetek az üvegházból, 11
Játsszuk azt...
Őszapó köpűjét egyszer csak elnyelte a keddi vagy a csütörtöki áramszünet, mikor történt pontosan, ki emlékszik arra. Különös módon az üvegház lakói, amint elaludt a villany, a koromsötétben fokozatosan teltek meg dacos elevenséggel, szétmásztak izgatottan, mint tavasszal a bogarak. Hiába, a mesterségesen előállított napfogyatkozás, megszokták bár, még mindig megrázta finoman a kedélyeket.
– Hogy az ördögök szekereznének a hátukon! – mérgelődött mindahányszor Kéküstökű Csormolya, amint kihunyt a kávézószobában a kecses sárga lámpa fénye.
És meggyúltak sorra a gyertyák, kormos üveg mögött remegett az este, s benne mint finom védőburokban: Ükerkelonc, Mácsonya, Bábakalács, Kéküstökű, Gabona, Iringó alakja imbolygott ide-oda, mígnem árnyékuk összeolvadt egyetlen kívánsággá:
– Játsszuk azt... – csapott le azonnal a kényszerű együttlét kínálta dologtalan lukas órákra a szemfüles Ükerkelonc –...játsszuk azt, jaj, csak jutna eszembe valami, valami érdekes, valami olyan, amitől eláll a lélegzetetek!
És miután számtalan ötletét lehurrogta a társaság, végső kétségbeesésében kibökte:
– Szerintetek mik lennénk, ha növények lennénk?