Berniczky Éva

Bábakalács mesél

Ha jól emlékszem, ott tartottunk, hogy a kis sebesült vigasztalhatatlan volt, amikor két darabban földre hullott a csipkefejdísz.

Ükerkelonc hosszasan simogatta, becézgette hajpántjának maradékait. Mácsonya ezt is húga rossz tulajdonságai közé sorolta: hogy lehet valakinek ilyen bensőséges kapcsolata azzal, ami már megszűnt, megsemmisült, elmúlt, nincs?!

– Hagyd végre abba a bömbölést! – rivallt rá szokásához híven a szipogóra, amivel általában az ellenkezőjét érte el annak, amit szeretett volna. Mint most is. Ükerke még keservesebben rázendített, ha másért nem, hát dacból.

Kéküstökű Csormolya először zavartan forgatta a fejét, mert a lelki rendetlenségek legalább annyira bosszantották, akár az, ha Mácsonya tárva-nyitva felejtette a pincét, a télére szállást kereső egerek határtalan örömére, vagy, ami gyakran megesett, kinn hagyta az esőn a kerti ollót. Így aztán ezúttal is igazi, komoly családfőként igyekezett megoldani a helyzetet. Felkapta a sírdogálót és bőszen lovagoltatni kezdte a térdén. Délceg tartással, ahogyan az egy csokornyakkendő viselőjéhez amúgy is illett, a következőt skandálta.

So reiten die Damen, so reiten sie gern.

So reiten die Herren, so reiten sie gern.

So reiten die Bauern, so reiten sie gern.

Biztosan kitaláltad, hogy ez csokornyakkendő nélkül nem más, mint a Hóc, hóc, katona... Most azonban az előbbi eset áll fenn, ezért leírom neked a pontos fordítást is:

Így lovagolnak a hölgyek, így lovagolnak (ők) szívesen.

Így lovagolnak az urak, így lovagolnak (ők) szívesen.

Így lovagolnak a parasztok, így lovagolnak (ők) szívesen.

Kéküstökű Csormolya nagy igyekezettel próbálta érzékeltetni a lovasok közötti különbségeket, mégsem aratott vele valami nagy sikert. Bábakalács meg is jegyezte:

– No de kedvesem, ez Ükerke, s nem a hároméves dédunokád!

Előfordult ugyanis, hogy Kéküstökű Csormolya összekeverte a körülötte lebzselő gyerekeket, de legalábbis a korukat. Ükerke ellenben ismerte nagyapja szórakozottságát, ezért nem is viselkedett úgy, mint akit alaposan meglovagoltattak. Teljes odaadással sírt tovább. Egyvalamiben csak segített a So reiten, mert amikor elhangzott az utolsó sie gern, akkor... Akkor eszébe jutott a szamócás tányérra tapasztott házatlan csiga. Bizony, az segíthet, a ragadósra csócsált rágógumi. Az majd összefogja, ami eltörött.

– Jaj, a rózsaszínű csipke, ezt szerettem benne a legjobban, hátha megragad! – duruzsolja, mint holmi varázsszavakat, miközben illesztgette egymáshoz a megcsonkult cirádákat.

Pár perc múlva még mindig hüppögve jelent meg fején a megrágógumizott hajdísszel. A család furcsállta egy ideig a lötyögő tákolmányt, enyhe undor is kiült az arcukra. Ennyi kellett csak a már-már megnyugodó Ükerkeloncnak, azon nyomban újra eltörött a mécses.

Bábakalács kapott először észbe. Beült nagy piros foteljába és szédületes gyorsasággal horgolni kezdett. Keze alól szemmel nem követhető iramban meneteltek elő a szarvasok.