Berniczky Éva

Secondhand eső

Jobban sajnáltam volna ezt a nyeszlett, csenevész embert, ha pár héttel korábban nem hallom a történet fonákját egyenesen a bűnös asszonytól. Szemetkovszkiék Gyuluja, amennyire tehette, kihúzta magát, de még így se sokkal nőtt a hátsó nadrágzsebéből kikandikáló nyeles fésűje fölé. Azért nem adta alább, mitesszeres arcát teátrálisan az égre emelve szitkozódott. Hiába, odafönn sűrű mocsárrá torlódtak a felhők, a többszörös rétegen nem hatolhatott át panasza. Nem maradt más választása, felém fordulva folytatta.

– Ha nincs az az átkozott macska, ma is itt lenne velem. Elhagyott, engem, a szép városi embert, összeállt a veterinárral, ész nélkül rohant utána a büdös kurvája valami utolsó sötét faluba.

Jó lett volna hazaérni a vihar kitörése előtt, de tudomást sem vett búcsúzkodásomról. Meglehet, akkor is tovább káromkodik, ha faképnél hagyom. Láthatóan azonnali együttérzésre és megtisztulásra vágyott. Siráma barnás eső formájában hullott vissza a Bazilra, csak ott nem esett, ahol a szobafestő állt. Talán eget szakító káromkodásának köszönhettem, hogy egyelőre vele együtt a viharon kívül rekedtem. Előttünk és mögöttünk a villámlás ütötte nyílásokon zavaros folyók eredtek, átfolytak a Gyulu száján, pillanatokra összekötötték az eget a földdel. A csattanásokat megelőzve, szabályos ritmusban világosodott meg az út, nem tudtam eldönteni, vajon a macskakövek közeiből felvert sártól vagy a mesélt történettől szennyeződik-e a lég körülöttünk. Miközben színes és színtelen mosódott piszkos barnássá, nem szabadulhattam a rajtam mindinkább elhatalmasodó képzettől, hogy nemcsak ennek a szerencsétlen flótásnak a feleségét használta már kívüle másvalaki, hanem még az esőt is.

Berniczky Éva

 Kinn a bárány

2008.

Az idei tavasz szeszélyes időjárása jócskán megtépázta a teraszunk feletti tetőt. A legutóbbi viharban aztán bevégeztetett. Az ablakból igazán szép látvány volt, amint a szűnni nem akaró orkán erejű szél egyesével tépte le a téglavörös lapokat. Sorban kapta a hátára egyiket a másik után, meghintáztatta mindegyiket a kert fölött, majd elengedte, hogy kedvükre vitorlázzanak a levegőben, míg földet nem érnek az udvaron. Úgy két óra leforgása alatt virágzott el a tetőnk, lehullottak vöröses szirmai, csak a rozsdálló tartóváz meredezett a szabad ég alatt. A húsz évvel ezelőtt selejtként vásárolt, megfáradt hullámpalákról eleve hiányoztak a hullámok, éppen ezért sikerült potom áron hozzájutni az egész készlethez még az átkos áruhiányos időkben. Ehhez képest sokáig szolgált ez a tető. Persze akkor, amikor a vihar után a hátramaradó romokat takarítottam el, már nem találtam olyan nagyszerűnek a performanszot, amely pár órával korábban az ablak előtt állva olyannyira lenyűgözött.

Berniczky Éva

Majdnem Félix

2008.

Novemberre már megint forradalmat ígértek az elemzők, szerintük minden jel erre utalt. Az utca elhasznált emberét hallgatva, nagyon nem túloztak, bár mifelénk az állampolgár leginkább abnormális türelméről ismerszik meg. Csakhogy a pénzügyi világválság kicsit belekavart a már-már megszokottá vált, évente megtartandó előrehozott ukrajnai választásokba. A bankszféra ellentmondást nem tűrve tavaszra igazította a forradalom óráját. Így aztán a tüntetésre készülőknek egyelőre be kell érniük egy majdani forrongás visszafojtott hangulatával. Egyúttal persze annak kitalálására is halasztást kaptak, milyen revolúcióval rengessék meg, ha nem idén, hát jövőre a Krestyatikot. A narancsos ugyanis nem vált be. A bevezetett délszaki finomságról kiderült, hogy magyarra fordítva nemcsak kicsi, sárga, savanyú, de még csak nem is a miénk. Még óvatos jóslásokba se bocsátkoznék arról, hogy az előttünk álló tavaszon vajon milyen gyümölcsben futunk majd. Holott senki nem vehetné rossz néven tőlem a jövendölést, hallom, a modern Ukrajna éppen most vette fel a hivatalosan nyilvántartott – és így megadóztatható – tevékenységek sorába a jóslást, kuruzslást, asztrológiát.

            Ha kinézek padlásszobánk majdnem keleti ablakán, hosszú ideje ugyanaz a látvány tárul a szemem elé. Lehet bármilyen zord időjárás, a haldokló nagymamát kiteszik a teraszra. Öblös bőrfotelben (formáját tekintve lásd a Lenin dolgozószobájából ismert, fehér lepellel borított ülőalkalmatosságok némelyikét) levegőztetik a zsugorodó öreget, aki szemlátomást fogy. Arca ezen az őszutón már szinte kivehetetlen szőrmesapkából, alakja elvész irdatlan bundájában, amelybe sziporkázó napsütés esetén is könyörtelenül beburkolják. A fonnyadó testet feltűnő körültekintéssel óvják az életet adó friss levegőtől. Mintha minden erejükkel a közhiedelemben rekedt botorságot igyekeznének alátámasztani, mely szerint errefelé húsz fokos melegben is nagy a zima. Különösen, ha az ember szomszédja tehetős, és futja neki bundácskára. Nem kérdéses, a szőrme valódi, a bőr, amellyel a fotelt bevonták, ugyancsak az. Szerintem a háziak megszokásból gurítják ki státuszszimbólumukat a teraszra, s teszik ezt azután is, amikor a bábuska véglegesen elfogy a subájából. Diplomatáéknál (lévén szomszédunk többszörösen lecsúszott, jelenleg már csak nagyritkán utazó nagykövet) ez lehet az öröklét titka. Joggal bízhatnak abban, hogy hosszú halódásra ítélt betegük amúgy se igen látszott már ki a rá aggatott tartozékokból, ugyan ki venné észre a hiányát.

 Berniczky Éva

Vakvászon

Bár királykék viharkabátja pillanatok alatt felfúvódott, még így is két számmal tűnt kisebbnek méreténél. Az ajtónyílásban álló mégsem ezzel hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy beszéd közben boszorkányos iramban kaszált a kezével. Folyamatosan mondta, nem hadart, ennek ellenére az volt a benyomásom, sokkal gyorsabban gondolkozik, mint ahogyan szavakba önteni képes mindazt, ami kikívánkozik belőle. Talán a lemaradást igyekezett behozni a kényszeres szárnyalással. Kabátujja valamivel a könyöke alatt lötyögött, védtelenül hagyva abnormálisan vékony alkarját. Elsőre szinte alig ötlött szembe belőle más suhogó fehér végtagjain kívül. Az arcáról minduntalan ezekre siklott a tekintetem, elképedve tapasztaltam, hogy egyszerre mind kevesebbet és egyre többet látok. Mintha szédítő, kiszámíthatatlan mozgása fogyasztotta volna kezéről vakító fehér csontjáig az alsó- és felsőruházatot, szőrzetet, bőrt, izmot és kötőszövetet. Belerettentem abba, hogy a lepusztító koreográfiában bekövetkezhet a pillanat, amikor átlátok majd az előttem szárnyaló kezek sing- és orsócsontja között, és azután isten tudja, mi történik majd. Addig azonban a jövevény kifogásolhatatlanul játszotta a küldönc vagy futár szerepét. Azét, aki átvesz, majd elvinni készül valamit, amit egyikünk sem látott, legfeljebb elképzelhetett. Nem mindennapi viselkedésével felszabadított, miközben megkeverte, szemfényvesztően átrendezte az ok-okozati összefüggéseket. Nem néztem meg, mit adok át neki, őt sem izgatta különösebben, mit visz magával. Az alatt a néhány perc alatt, annak ellenére, hogy folyamatosan szóval tartott, nem derült ki, milyen nyelven beszél tökéletesen. A jelek szerint semmilyenen, mert mielőtt kiderülhetett volna, rafináltan váltott. Nem is értem, hogyan sikerült ezt a páratlan érzéki csalódást fenntartania bennem. Más és más nyelven folytatta mondandóját, mégis úgy tűnt, mindvégig ugyanazon a nyelven beszélünk. Udvariasságból követtem, azt hívén, így könnyebben fejezi ki magát, de folyton váltott.

Zavarodottan nyújtottam felé a megőrzésre nálam hagyott képet. Napokig állt a könyvespolchoz támasztva, amíg a viharkabátos férfi be nem csengetett. Ha engedek kíváncsiságomnak, és leszedem a festményről a védőborítást, megnézhettem volna, mit takar a virágmintás textil, amit apró szögekkel erősítettek a rámára, mintha a festményen sejthető nőalak modelljének levetett nyári ruhájából szabták volna a keretre. Az ilyen olcsó kartonból alaktalan asszonyokra varrnak közönséges pántos zsákruhát. Végül is mindegy, ki bújik az egyengöncbe, mindegy, ki a modell, úgyis megsemmisül. Talán ezzel a céllal álcázták a kopott anyaggal a képet, az elrejtett testtel együtt kellett elenyésznie.

Jó kis akt ez, jelentette ki látatlanban a szárnyas ember.

Balla D. Károly

Mélyen elmerülve

       Akkor lettem alkoholista, amikor Elvira a méhrákról ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre. Éppen feljöttem a kertből, kiléptem az ajtó előtt a csizmámból és lehajítottam a koszos dzsekimet, siettem a fürdőszobába, hogy a trágyaszagtól megszabaduljak, de a küszöbön utamat állta. Megmondta. Megmondta az orvosnak. Nem annak, akihez a méhrákjával járt, hanem az ideggyógyásznak. Megmondta, hogy alkoholista vagyok, hétfőre vár a doki mindkettőnket, együtt akar beszélni velünk.

       Ha vár, hát elmegyünk, vontam vállat, és újra kísérletet tettem, hogy bejussak a fürdőszobába és végre lezuhanyozhassak. Meg sem kérdezem, hogy vele mi van, hányta a szememre. Dehogynem, persze, persze hogy megkérdezem. Nincs rosszindulatú daganata. Kis hatásszünet után még hozzátette, a vizsgálat szerint egyáltalán nincsen semmilyen daganata. Na hál' istennek, mutattam megkönnyebbülést, és szabályosan elsodortam az utamból. Már magamra zártam az ajtót, de ő még bekiabálta, talán egy kisebb mióma lehetett, ám az is visszafejlődött, így nemhogy műtétre, hanem még gyógyszeres kezelésre sincs szükség. Mondta az orvos. Ő viszont, alighogy eljött a rendelőből, a buszon ülve rájött, alighanem nyombélfekélye van. Már azelőtt is gyanakodott erre, és most egyre bizonyosabb a dologban. Hétfőn, mihelyt az alkoholizmusomat megbeszéltük, megvizsgáltatja magát a belgyógyásszal.

       Folytatta, de rám már zuhogott a víz, nem hallottam, mi tette a gyanúját bizonyossággá. Elképzeltem, amint az orvosi könyvek újra feltornyosulnak az asztalon, s hamarosan a mostanitól eltérő fejezetnél fognak maguktól kinyílni, ha felüti őket az ember.

Berniczky Éva

Emberkert

Palikáról, a falkavezérről túl későn derült ki, hogy valójában szuka. Akkor, amikor már senki nem vette volna a szívére az átkeresztelést. A kölykei is azután keveredtek elő, amikor teljesen kinyílott a szemük, s az intézet szigorú kertésze kész kutyák elé lett állítva. És bár az asszonyságnak krokodilbőr feszült az arcán, mégsem tartott a prágai nagyköveten kívül senki, még a hét kutya sem Mandi nénitől. A hajdani gimnáziumi biológiatanárnő szemvillanás alatt megszelídült, ha nyakába akasztotta a leszüretelt cukkiniket. Napszítta sapkájával, amelyre eredetileg kék festékkel azt nyomták, Nu, zajac, págágyi!, fölöslegesen riogatott. Ugyan kiben keltett volna félelmet, a Megállj, nyuszi!, vagy esetleg a Várj csak, te nyúl! A sild balján valóban szedte a véknyát a nyúlforma, kergette a felismerhetetlenségig halovány szürke pacni. Különben aki hírét sem hallotta ennek a korszakos rajzfilmsorozatnak, annak nemigen hiányzott a cirill betűk mellől a kifakult ordas, amely rekedtes hangon folyton azt üvöltözte, nu, zajac, págágyi! Hiába, Mandi néni, akár az agyafúrt nyúl, jóval túl a hetvenen a toportyánok elől mindig időben leguggolt, holott sohasem volt pionír, és így a bajok valahogyan soha nem találták a helyén, némi keresgélés után átsuhantak a feje fölött. Pedig kicsivel lejjebb murokot gyomlált éppen, meglehet, uborkát kacsolt, vagy a hosszas hajlongás után az epekövein igazított. Elővette a porta ablakából az összecsomósodott karlsbadi sót, kapirgált a zöldes üvegcséből úgy kávéskanálnyit, azt feloldotta pohárnyi vízben, s felhörpintette a zavaros oldatot. Kicsit leült, várt türelmesen, még mindig bízott abban, hogy valóra válik a lehetetlen, műszálas pantallója elegáns zsorzsett nadrágkosztümmé változik, mert Mandi néni köztudottan azt szerette, ami természetes. Fürdőbe nem utazik akármiben az ember, olcsó műszálban nem adhatja magát drága orvosok kezébe. Csakis olyanban, amiről messziről látszik, viselőjében öklömnyi kövek nőnek, felépül belőlük Karlovy Vary. Híres doktorok helyett azonban továbbra is Palikáék szimatoltak körülötte, s az amúgy kitűnő reflexszel megáldott jószágok hiába csattintották össze fogaikat, nekik sem sikerült elkapni annak a láthatatlanul kotyvasztó alkimistának a bokáját, aki kertészük bensőjében mesterkedett. Mire a kis lábaskában megmelegedett az ebéd, Mandi nénit rendszerint el is engedte a görcs.

Augusztusban kígyóformájú cukkinikkel sétifikált, leszüretelte a hosszú termést, nyakába akasztotta, úgy vitte haza az intézetből, ahol a fia nevén kertészként dolgozott. Derék utódja ezalatt otthon a tintával megfestett hortenziákat irtotta, pedig a kivénhedt tanárnő évekig kísérletezett velük, mindig más és más arányban öntötte a tövekre a tintát, amíg a bokrok kivételes indigókék ernyőket nem növesztettek. És most a fia, ameddig a szem ellát, fűmagot vetett. Be kell hozni a félévszázadnyi lemaradást, ezentúl olyan lesz itt minden, mint bárhol másutt a világban, majd meglátja, anyám. Ám Mandi nem várta meg, míg a saját kiskertjében táblácskát szúrnak elé A fűre lépni tilos! felirattal. Valahogyan csak keresztül kell mennie a kifogástalan pázsiton. Rosszabbik esetben, megtanul pázsitot ugrani. Igaz, ahhoz bizony meg kell fiatalodnia, barníthatja őszes haját diófalevél főzetével, vérre hulló fecskefűvel égetheti a szemölcseit, vértelen ajkát alkörmös szőlővel pirosíthatja, belezsugorodik a zsorzsett kosztümbe, és elindul az intézetbe, amelynek szomszédságában lakik egykori tanítványa, a prágai nagykövet. Ilyenkor rendes évi szabadságát tölti itthon a villájában, illetve inkább kint az udvarán az asztalánál, amellyel napóraként járja be zsebkendőnyi kertjét. Ha esik, ha fúj, kint ül rendületlenül a nagykövet, eszik és iszik bárkivel, reggeltől estig tart a fogadóóra a diófa alatt.

Amikor a diplomata egy szál gatyában előkeveredett asztala mellől, vendége csak annyit súgott: DNS. A házigazda halálra vált arccal próbált vigyorogni, de Mandi tanárnő kíméletlenül kimondta, emlékszel, fiam, háromszor fogott ki rajtad annak idején a dezoxiribonukleinsav. A nagykövet sietve invitálta az asztalához, mintha mindketten késésben lennének, s amint leült, töltött a poharakba, magának vodkát, vendégének tojáslikőrt, csakhogy felejtsék már azt a gyalázatos fehérjeszintézist. Hiába ügyeskedett, az öregasszonyt nem lehetett lebunkózni. Megkérdezte, vajon sejtik-e ott a csodálatos arany Prágában, hogy az egyik nagykövetnek fogalma sincs az élet lényegéről. A diplomata zavarában azzal védekezett, a rezidenciáján reggelente ő, isten bizony, kilyukaszt tűvel egy nyers tojást, és minden erejét összeszedve azon a parányi lukon pohárba fújja, vagy ha kevés az ideje, kiszívja a tartalmát. Egyik módszer sem jobb a másiknál, ne tudja meg, közben milyen éktelen kínokat áll ki. Vagy pattog a füle, mintha szerpentinen emelkedne, vagy a szeme ugrik ki a helyéről, mintha mágneses szippantóval tapadnának rá, de a tojás sárgája csodával határos módon nem folyik ki burkából, és ő úgy nyeli le sértetlenül, mert megtanulta legyűrni a torkából azt a gombócot, amelyet Mandi néni növesztett oda. Édes fiam, cuppogta a tojáslikőrt az utolsó és egyetlen tanú, akkor most már értem, miért nem hallani ki a hangodból fals zöngét, bármit mondhatsz, az tisztán madrigál. Nem árullak el, teszi hozzá, ha te is segítesz. És elsírja az indigókék hortenziákat, meg azt is, hogy spenót lett körülötte az egész világ, ráadásul az utóbbin nem közlekedhet észrevétlenül, hiszen a fű nem nő ki nyomában. Kénytelen Palikára mutogatni, miközben az a szegény pára olyan ártatlan, mint a ma született kölyke, amelyiknek még nem nyílott ki a szeme. Hát ha már így esett, hogy nagykövet lett az ő hatökör tanítványából, figyelné már ki ott a nagyvilágban, mi módon lábalnak át a friss gyepen azok, akik ezt a pázsitosdit kitalálták.

A nagykövet vagy még mindig nem nézett utána a DNS-nek, vagy éppen túl sokat tudott róla, de hamarosan különrepülővel irdatlan küldemény érkezett Mandi néni címére. Tanítványa egész kertet postázott neki, valamennyi tartozékával együtt. A föld, a pázsit, a bokrok mind-mind külön volt csomagolva, mint szétszedhető konyha- vagy szobabútor elemek. Egyedül össze sem rakják, ha az előrelátó nagykövet nem küld okleveles prágai kertészmérnököt a szállítmány kíséretében. Még a magasan képzett szakember is napokig tüsténkedett, amíg az egymáshoz illeszkedő részeket megtalálta. Amikor elkészült, a kertészmérnök becipelte a puzzle közepére a szőnyeggé gömbölyített jókora hengert, hirtelen mozdulattal fellebbentette, és ráborította az összerakott kertre, az ott kíváncsiskodó tulajdonosra. Szerencsére nem történt semmi baj, mert a bukszusoknak, tujáknak, öregasszonyoknak előre ki volt lyuggatva a helyük.

Berniczky Éva

Mindennek a végére jár egy Gomborka

Amint elöntötte a kávézószobát a világosság azon az emlegetett keddi vagy csütörtöki áramszünetes napon, eltűntetett száraz kórót, szúrós töviseket, tátogó szirmokat, mérföldeket görgő ördögszekeret. A valóságban nem maradt más belőlük, csak a gyékényen a kék kanna, s benne gőzölgő illatos gyógytea. Bódításában ott kavarogtak az üvegház lakóinak titkolt és kiteregetett álmai. Csak annyi, amennyi a kék kannába belefért. Tudod te, mi minden fér egy gőzölgő kék kannába?

Ükerke régóta vágyott rá, hogy legyen egy kókuszdiója. Aztán Mikulásra meg is kapta. A Mikulás hozta, vagy a mama, nem lehetett azt tudni. Értelmes ember ezen nem sokat gondolkozik. Merthogy a Mikulás bárki lehet, ha képes azzá válni, az bizonyos. A cukorka ízén úgyis azonnal megérzi a kis fekete csizmácska tulajdonosa, igazi mikuláscsemege-e, vagy csak olyan közönséges édesség, amit a Fánikánál kapni. Minden esetre akkora volt ez a szőrös kókuszdió, hogy nem fért Ükerkelonc csizmájába, csak mellé rakták a felszalagozott gyümölcsöt, amelyről már messziről lehetett látni, valódi, hamisíthatatlan Mikulás cipelhette idáig.

Berniczky Éva

Játsszuk azt...

Őszapó köpűjét egyszer csak elnyelte a keddi vagy a csütörtöki áramszünet, mikor történt pontosan, ki emlékszik arra. Különös módon az üvegház lakói, amint elaludt a villany, a koromsötétben fokozatosan teltek meg dacos elevenséggel, szétmásztak izgatottan, mint tavasszal a bogarak. Hiába, a mesterségesen előállított napfogyatkozás, megszokták bár, még mindig megrázta finoman a kedélyeket.

– Hogy az ördögök szekereznének a hátukon! – mérgelődött mindahányszor Kéküstökű Csormolya, amint kihunyt a kávézószobában a kecses sárga lámpa fénye.

És meggyúltak sorra a gyertyák, kormos üveg mögött remegett az este, s benne mint finom védőburokban: Ükerkelonc, Mácsonya, Bábakalács, Kéküstökű, Gabona, Iringó alakja imbolygott ide-oda, mígnem árnyékuk összeolvadt egyetlen kívánsággá:

– Játsszuk azt... – csapott le azonnal a kényszerű együttlét kínálta dologtalan lukas órákra a szemfüles Ükerkelonc –...játsszuk azt, jaj, csak jutna eszembe valami, valami érdekes, valami olyan, amitől eláll a lélegzetetek!

És miután számtalan ötletét lehurrogta a társaság, végső kétségbeesésében kibökte:

– Szerintetek mik lennénk, ha növények lennénk?

Berniczky Éva

Kakasmandinkó ajándéka

Kakasmandinkó nem szerette a pozsonyi kiflit, úgy tartotta, nincs abban semmi különös, mindegyik sarlócska unalmasan, precízen egyforma. Olyan, mint sok-sok pocakos Hold. És mi tagadás, egy pocakos Holdban nincs egy szemernyi fantázia sem. Egyszerűen rémes, hacsak a róla szálló-kavargó vaníliás porcukorban nem bújik meg valami kevéske varázslat.

– A lekváros csacsifüle és a kókuszos ferdinánd, az igen, az már valami! Végignézhetsz egy egész tálcával belőlük, mégsem találsz két egyformát, ahány darab, annyifélét formáz – okította Kakasmandinkó Mácsonyát, aki az elmondottak ellenére úgy érezte, ha legközelebb Iringó pozsonyi kiflivel kínálja, sajnos, nem tehet róla, el fogja árulni barátja elveit.

Ilyen vérlázító dolgok jártak Mácsonya fejében, miközben Kakasmandinkó már arról áradozott, hogy az ő kedvencei sütés közben külön életet kezdenek, s amikor kikerülnek a fonott kosárba, a piros kockás kendő takarásában mindig meglepetés várja azt, aki engedetlenül megcsőrözi a még tiltás alatt lévő, forró csacsifülét vagy a kókuszos ferdinándot.

– Ferdinánd? Miért nincs ennek az aprósüteménynek becsületes magyar neve? Lehetne, mondjuk kókuszos csiga – ajánlotta morgolódva Bábakalács, amikor egyszer alaposan kakasmandinkósított unokája arra kérte, süssön neki ferdinándot.

Mácsonya legközelebb elmesélte barátjának nagyanyja ajánlatát, mire az teljesen kétségbeesett.