Fejezetek az üvegházból, 1

Berniczky Éva

Amikor a család egy jámborszarvassal kevesebbet ér

jamborszarvas.jpgA vártól kissé délnyugatra nőtt az a terebélyes bodzafa. Nem, nem bokor, valódi, igazi fa. Körötte keringett mind a sok madár: rozsdafarkú, szarka, fakopács, sárga- és feketerigó, cinke, barázdabillegető, füstifecske, gyöngybagoly, talán a vörös fejű királyka is átrepült fölötte egyszer. Egyszóval ágain pihent meg mindaz a temérdek szárnyaló árva, amely azokról az emlegetett helyekről kitiltatott, ahol, szokták mondani, a madár se jár. Ebből azonnal rájöhetsz, ez egy mindennapi hely, megfordulhatsz itt te is, ma, holnap, holnapután, ha éppen erre szottyan kedved. Így aztán történetem sem lehet több – legyinthetsz afféle közönséges mesénél.

Nem csoda hát, ha a bodzafa is kezdett lemondani arról, hogy valaha varázslatos dolgokba keveredjék. Megadva magát, hagyta, hadd hordja szerte hírét a világban a számtalan madár. Hosszasan sírdogált, végül elhullatta utolsó magocskáját, nem éppen a legkövérebbet, legduzzadtabbat. Mégis illatának, bölcsességének, szépségének emlékét addig melengette a szikes hegyoldal, itatgatta a vártól lefutó rejtett patak, amíg ki nem nőtt a kis satnya magból ez a ház, üvegház. Nem amolyan kacsalábon forgó, benne semmi különös, csak egy család. Nem elvarázsolt királykisasszony, csupán egy nagyapa és egy nagymama, nem hétfejű sárkány, csupán két unoka, nem Szélkötő Kalamona, hanem apa és anya.

És mitől üvegház, kérdezheted. Talán tükörtábla valamennyi fala? Hideg, hideg, varázstükrében meg nem láthatod magad. Ablaka annyi, amennyi egy ilyen épületen lenni szokott, semmivel sem több. Üvegház-effektus? Meleg, meleg, lásd, ez végre valami! Csapdába ejti a napsugarat és fogva tartja a melegét? Forró, forró, jó helyen tapogatózol, kisöreg! Ám legyen, halld az igazságot: valaki lepkehálóval befogta egyszer ide a világ pajkosságát, jókedvét, megfertőzte az itt lakókat, akik azóta sem szabadulhatnak, szögletes bosszúságukat is labdává gömbölyíti a derű. Pszt! Cseng-bong az üvegház valamennyi fala.

Nem kacsalábon forgó, mondottam, a bodzafa-hajlék, ennek ellenére örök mozgásban volt. Hogyan lehetett hát elégedett a ház legidősebb ura? Napjában többször szemügyre vette a hullámzó falakat.

– Ebben a lakásban nincs egyetlen derékszög sem! – kesergett jóízűen Kéküstökű Csormolya.

Amit utólag mindahányszor megbánt, mert a kipattintott aggodalom máris ott ült a ház legidősebb úrnője homlokán. Bábakalácsnak ekkorra legalább három szörnyűség eszébe jutott: 1. mi lesz, ha beállnak az őszi esőzések, amikor a fejük fölött csupa csipke a tető?, 2. jaj a kéményeknek, évek óta nem nézett beléjük kéményseprő, baj lesz ebből, meglátjátok, de még milyen nagy baj!, 3. Istenem, a fürdőszobában az a makacs csap, már megint hogy csöpög! Ebből valamit csak szóvá kellett tenni, így történt, hogy Kéküstökű Csormolya ezúttal sem úszhatta meg apróbb ugrasztás nélkül.

– Fiacskám, veszedelmesen lobog odalenn a pincében a tűz, lehúznád a fűtést?! Kicsit kiengedett az idő – repítette ki magából egy szuszra vészmadarát az örökké tépelődő Bábakalács.

Kéküstökű Csormolya tudta jól, ez az a pillanat, amikor nincs apelláta, s mint legtöbbször, most is szófogadóan távozott.

Ajtócsapódásra általában, megjegyzem, ezúttal szintén, előkeveredett a két unoka: Mácsonya és Ükerkelonc. Ükerkelonc és Mácsonya, jól hangzik, nem?! És a dolgok egyből átértékelődtek.

Mácsonya igazi fiú volt, Ükerkelonc pedig igazi lány. A két öreg a mai napig sem sejti, hogy az ő vidám ördögszekerük görgeti-gurítja a házat, tünteti el a derékszögeket.

Mácsonya mindennapjait kizárólag Ükerke befolyásolhatta, senki más. Előbbi hősünk furcsa szerzet lévén, nehezére is esett volna ez bárki emberfiának. Kívülálló nehezen érthette meg őt. Például feltűnő módon nem tanúsított semmi jelentőséget annak, milyen odakinn az idő. No meg utálta az időjáráshoz, a helyváltoztatáshoz kapcsolódó járulékos sallangokat. Olyanokat mint: esernyő, sapka, sál, kesztyű, kabát, zsebkendő, uzsonnatáska stb. Ezért állandóan bőrig ázott, fázott, didergett, tüsszögött, köhögött, krákogott, és mindig farkaséhesen szimatolt be a konyhába, ha megérkezett valahonnan. És ezt így tartotta rendjén.

Hiába figyelmeztette Ükerkelonc, aki ellentétben bátyjával, napjában többször kiszaladt, megnézni, milyen színű épp az ég. Csakhogy az efféle bejelentések után rendszeresen letorkolták. Kitartó szerzet lévén, mégsem szokott le róla.

– Láttad, milyen furcsán ragyognak ma a felhők?! –csörtetett be az udvarról lelkesedve Ükerke.

– Nem érdekel, tudhatnád! – mormogta Mácsonya, aki buzgón smirglizte a szánkója talpát órák óta a felhőknél is fényesebbre.

Az ember készüljön fel a télre becsülettel, ahelyett, hogy itt nyavalyog és összehord hetet-havat fényekről, színekről, csillogásról, nem igaz? Ennek megerősítésére jobb szája szegletében kidugta a nyelve hegyét, oly nagyon odafigyelt arra, amit csinált.

Ükerkelonc egy ideig mozdulatlanul leste a ténykedőt, aztán helyeselve, bólogatni kezdett. Elképzelte ugyanis, hogyan siklanak le arról a veszélyes dombról, amelyre a fiúk az utcából azt mondják, semmiség. Félelmében görcsösen megragadja Mácsonya derekát, mert ő természetesen bátyja mögött ül majd, és visít, visít, de még milyen hangerővel!!!

– Te tisztára meg vagy bolondulva – nézett fel rá munkájából Mácsonya megvetően –, most meg mit sikítozol?

Ükerkelonc kinyitotta a szemét és csodálkozott. Élvezte a helyzetet. Minden pillanatot szükségesnek és fontosnak tartott, s amit létrehozott vagy amit mások tettek körülötte, azt szőröstül-bőröstül tudomásul vette, annak nagyon tudott örülni. No de ennyire? Szó, ami szó, ilyen fokon repesni, már-már betegesnek tűnik. Dohogott is eleget magában Mácsonya.

– Hagyd abba a majomkodást, inkább tedd ki a macskádat! – próbálta kilendíteni húgát az álmodozásból.

Ja, igen. Tuszi és Hutu. Meg ne feledkezzem róluk. A család két szent állata örökös harcban állt egymással. Hogy miért, azt nem lehetett átlátni, felfogni, magától értetődőnek tetszett, hamar napirendre tértek fölötte. A két pára két dologban azonban nagyon hasonlított egymásra. Hírhedt zabálóként tartották nyilván őket és határtalan szeretetéhségben szenvedtek, pedig elhiheted, a család szüntelenül babusgatta őket, igaz, felváltva, merthogy egyik sem tűrte meg a másikát a maga közelében.

Tuszi, a nagy szürke kandúr, soha életében nem fogott egeret.

– Még az kéne, az olyan gusztustalan! Pfuj! Na ne! – adott igazat neki Ükerke.

A selymes állat, az ember szerelmese, naponta marta véresre szegény Hutu orrát a rangidős meg a féltékenység jogán.

Hutu a szelídség mintaképe. Ilyen kutyát ki látott?!

– Mint egy jámborszarvas – állapította meg ugyancsak Ükerke.

Igaz, hogy barna és kutya, s üget hosszú lábán, mint egy csikó, de szomorú pofája láttán képzeletedben feltűnhet legalább egy jámborszarvas.

– Már megint zöldeket beszélsz! Jávorszarvas, te balamuta! – javítgatta folyton-folyvást költői képekben gondolkodó húgát Mácsonya, a tiszta erőből földön járó.

– Nem jámborszarvas?! – hüppögte Ükerke.

Hitte is, meg nem is a kiigazítást. Bizonytalanságában rohant a mamához, Kék Iringóhoz.

És anyjának majd meg szakadt a szíve, amiért fiának kellett igazat adnia. Attól kezdve a jámborszarvas többé nem cikázhatott ugyanolyan könnyedén lánya képzeletében.

Iringó úgy gondolta, nem hagyhatja annyiban a dolgot, valamivel kárpótolni szerette volna Ükerkeloncot és az immár egy jámborszarvassal kevesebbet érő családját. Elhatározta, ma este nagy krumplisütést szervez. A gyerekeket apjukért menesztette, mert nélküle semmire se mennek.

Gabona ilyenkor morgolódott egy keveset, határidőkre hivatkozott, de kit érdekelt az olcsó alibi ezen az estén, megsúgom, legkevésbé őt magát. Titkolt örömmel tápászkodott fel márka nélküli, de 586-os, Pentium processzoros, 850 kilobyte memóriás, 133 kilohertzes, meg a jó égisten annak tudója, még milyenes gépe mellől. Mácsonya szinte abban a minutumban az apja helyére telepedett és már nem is volt jelen, elnyelte menten a színes monitor. Nem maradt utána más hátra, csak egy lógó lila és kék csíkos zokni, egy fekete póló, kopott farmer, fél pár papucs (mérete alapján Kéküstökű Csormolya lehetett jogos tulajdonosa) és egy jó adag nyihogás.

Gabona megpróbálta elcsípni fia grabancát, mielőtt az ebadta kölke eltűnt volna a szobából, de ez még sohasem sikerült neki, ezúttal sem. Legyintett, és Ükerkelonc sürgetésére levonult emeleti padlásszobájából a konyhába. Nem sejthette szegény feje, hogy odalenn komoly feladat elé állítják majd. Iringó ugyanis csak benne bízott. Hátha neki sikerül megtalálni a család elveszett agancsos portékáját.