Fejezetek az üvegházból, 4

Berniczky Éva

Amikor Mácsonya elhatározza, hogy megkeresi a várba vezető titkos alagutat

Mácsonya még Bábakalács meséje alatt eldöntötte, nem hagyja tovább annyiban a dolgot.

– Persze, téged csak az érdekel, a gyöngyök, a tollak, a színes szalagok, te kis majompofa! – emlékezz csak, így korholta Ükerkeloncot.

De majd ő férfiasan belenéz az Évacakba, az más lesz ám, egészen más. Mert ő céltudatosan, problémát megoldóan és önzetlenül lép fel, nem a hiábavaló rongyászkodás miatt nyitja ki a szekrényajtót. Hadd érezze az a szerencsétlen Évacak, van kire számítania. Egyszóval, ott lógott a levegőben, hogy valami eget rengető következik, ha Mácsonya felvonul az emeleti pihenőre és hozzáfog rendet rakni az ócska bútordarabban.

Hajaj-j-j-j-j-j, nyűszítenél, ha ismernéd hősünk takarítási módszerét, s legalább halványan kapiskálnád a folytatást. Gyors szerepcsere, és helyetted Iringó kapja fel az elhangzott kijelentésre riadtan a fejét, halálsápadtan és lemondással nyögne nagyot:

– Jaj, ne!

Neked pedig csupán az tűnne fel, hogy ez az Ükerkelonc micsoda majom! Aha, ezek szerint Iringótól lesi el a kis jómadár ezt a jellegzetes nyafogást. Jaj, ne, jaj, ne! – hallottad számtalanszor tőle. Ráérünk ezen csámcsogni később. Most másra kell figyelned. Mert Mácsonya, ha a fejébe vesz valamit, azt onnan ki nem veri ugyan senki emberfia. A biztonság kedvéért, nehogy kellemetlen meglepetések érjenek, elmondom, mi fán terem egy-egy efféle takarítás.

– Induljunk ki abból, hogy ebben a helyiségben az üres bútorokon, polcokon kívül nincs az égvilágon semmi, de semmi – fogalmazta meg egyszer az első és legfontosabb útmutatást a rendrakás megkezdéséhez Mácsonya maga.

Magyarán ez azt jelenti, ahol épp takarít az ember, mindent, ami mozdítható, le kell halmozni a földre, a szoba közepére. A legközelebbi szombaton el ne felejts hát máglyát rakni labdából, könyvekből, távirányítóból, pingpongütőből, színes ceruzákból, féllábú babából, magnókazettából a sárga-piros(?) kockás szőnyegen! Aztán ülj le a rakás mellé töprengeni kissé, és ha kellőképpen koncentráltál, megvizsgálhatod az előtted heverő holmikat. Hogy miket nem találsz ilyenkor, ámuldozol! Évek óta elveszett, rég elsiratott darabok kerülnek elő hirtelen a szamárfészekből. Ez olyan élvezetes, hogy gyakran az idő elhúzódása miatt ennyiben ki is merül az eltervezett takarítás. Aztán az elkövetkező öt percben vissza lehet dobálni a földön kallódó holmikat az üresen ásító helyekre. Normális esetben azonban ekkor következhet a leszedett felületek berendezése.

– A tárgyak helyét különben sem árt időnként megváltoztatni – szokta okítani Ükerkeloncot Mácsonya.

– Miért is kell az utolsó ceruzáig mindent ledobálnunk a földre?! – kíváncsiskodik rendre Ükerkelonc még mindig értetlenkedve.

– Miért, miért, te észlény, tudhatnád, hányszor ismételjem még el neked, hogy különben unalmassá válunk a rendes, precíz szobánktól mi magunk is – válaszolgat egyre ingerültebben a bátyja.

– Unalmassá?! – kerekíti malomkeréknyire csodálkozását a kisebbik. – Az milyen?

– Amilyen te vagy! – vág vissza durván Mácsonya.

No azt már nem! Ő saját magára semmiképpen sem szeretne hasonlítani, olyan szeretne lenni, amilyen a bátyja, pont olyan. Ezért aztán ilyenkor abba is hagyja a kérdezősködést és buzgón dobálja le a könyvespolcról az ártatlan könyveket a kijelölt helyre nagy csomóba.

Hajaj-j-j-j-j, nyüszíthetsz most már te is, ahogy egyre jobban átlátod a vázolt takarítási módszert. Iringó pedig megnyugodhat, mehet végezni a dolgát, tudod helyette is, mi következik odafenn ezután.

Mácsonya pedig beköltözött az Évacakba, s rövidesen a szekrény egész tartalma természetesen hatalmas kupacként meredezett az emeleti pihenő sárga-piros kockás szőnyegének közepén.

– Varázsszőnyeg, varázsszőnyeg, halld kívánságomat! – rikoltozott Ükerke ugrabugrálva.

És mindennek a tetején ült barátunk, szigorúan tartva magát a gondosan kimunkált törvény második pontjához: kezében egy vaskos kötet, azt bújta szorgalmasan.

Mácsonyának a könyvekről is megvolt a véleménye, igaz, eléggé keményen nyilatkozott, ha erről kérdezték.

– Kevés könyv létezik, amit érdemes elolvasni – hangoztatta gyakran. – De ha végre megtalálod a neked címzetteket, azokat legalább háromszor végig kell böngészned. Másképp nem megy.

Így nem csoda, hogy a kedvenceit évente néhányszor elolvasta. Iringónak néha már úgy tűnt, fia ugyanazt a kötetet bújja évek óta.

– Csak megérteném, mi ebben a jó!? – bosszankodott az efféle időpocsékolásokon.

Lám, most is! Vajon mi lehet az az írás, amit ilyen elmélyülten tanulmányoz a Mester? – leste kíváncsian a család.

Sajnos Iringó már jó előre látta az ügyek állásából, milyen véget ér a mai nagytakarítás. Mácsonya egész délután olvasott a máglyarakás tetején. Az utolsó öt percben, úgy, ahogyan egyesek ezt megjósolták, az első variáns szerint visszadobálta az Évacak lim-lomjait a kiürített polcokra, törött fiókokba. Talán még nagyobb lett az összevisszaság odabenn, de ami törvény, az törvény: garantáltan semmi sem került az eredeti helyére. És ez is valami.

Hősünk titokzatos arccal járt-kelt a lakásban. Olyannyira, hogy Ükerkelonc be is jelentette:

– Megtalálta! Megtalálta! Igen, igen, de micsodát? Csak azt tudnám, micsodát!?

Mácsonyáról pedig lerítt, a feje búbjától a lábujjáig megtelt azzal, ami ezen a délutánon elkezdte foglalkoztatni. Napokat ült később a papír felett, holmi térképeket szerkesztgetett, amiben egyébként nagy volt a gyakorlata. Ekkora rutinra akkor tett szert, amikor a múlt télen egész estéket töltött az ismert utcák, városrészek megrajzolásával. Munkájába beavatta a családot (kivéve Ükerkét!). S akkor kiderült, hogy mindenki másképp tudja, milyen utcák kereszteződésében van a körforgalom, s a beletorkollók melyike visz fel a közúti hídra, amiből ő le is vonta a végkövetkeztetést: a város topográfiája esetenként és egyénenként változik.

Ükerke megpróbálta megfejteni, ezúttal mit csinálhat a hírhedt tudor, de bánatára nem értett térképeiből semmit. Ezért csak úgy a bátyja bosszantására elővette lapjait és Mácsonya kriksz-krakszjaihoz hasonlót firkálgatott a fecnikre. Hadd higgye a másik, hogy érti ő, hogy ne értené! Pedig dehogy, egy mákszemnyit sem sejtett az egész titokzatosdiból.

Addig-addig ügyeskedett, míg meg nem kaparintotta azt a bizonyos könyvet, amit Mácsonya az Évacakban talált. A-mit a bar-lan-gá-szat-ról tud-ni il-lik betűzte sokat várón a borítóról. De nem lett okosabb, így elolvasta még azt is, ami valamivel kisebb betűkkel a cím alatt következett: Kézikönyv kezdő barlangkutatóknak. Barlangkutató! Mácsonya! No de hol????

Aztán hamarosan ez is kiderült. Egy napon, amikor Mácsonya elérkezettnek látta az időt, kivonult az udvarra a térképeivel. Komoly arccal lépett ki néhányat balra, majd megfordult és dél felé ugrott párat. Ükerke le nem vette róla a szemét, így azt is kifigyelte, a kutató számolja lépteit. Végezetül még egyszer megvizsgálta a legnagyobb térképet, amelyen a vár is jelölve volt (zászló lobogott rajta, onnan lehetett tudni, hogy mi is valójában). Kék nyilak vezettek felé. A vonalak kiindulási pontjánál nagy piros kör hívta fel magára a figyelmet. Mácsonya letette a papirost. A szilvafa és a körtefa között a fügebokor egyik lehullott gallyával megrajzolta a földön ugyanazt a kört. Tüsténkedését látva bárki megmondta volna, a készülődő ásni fog.

Este pedig bejelentette, a várba vezető titkos alagutat keresi, azt, amelyről annyit mesélt az apja, mert annak bizony itt vezet az útja fel a dombra, az ő udvaruk alatt.

Gabona büszkén húzta ki magát:

– Az én fiam!

Merthogy emlékezett még arra, azt a barlangot annak idején ő is szerette volna felfedezni. Majdnem sikerült is neki és egy barátjának, ha az ostoba felnőttjei meg nem akadályozzák az utolsó pillanatban őket. Csoda hát, ha Mácsonya apai védelem alatt áshatott odalenn?

– Jaj, ne! - sóhajtott fel Iringó.

Lenézett időnként az erkélyről a szorgalmasan lapátolóra és lúdbőrzött a háta. Attól tartott, hogy a földet túró kis ásójával együtt egyszer csak eltűnik a hatalmas lyukban, mert sikerül az alagutat is átásnia és tévedésből a golyóbis túloldalán köt ki.

A gödör a körtefa és a szilvafa között egyre nagyobb szájat tátott a világra, így Iringó kényszerképzete nem is volt olyan butaság. Ha Mácsonya abbahagyta a munkát, helyette Hutu vetette magát a mélybe és kaparta, kaparta a földet, ahogy kisgazdájától látta. Nem látszott ki már a kutyából rég semmi, csupán a farka csücske villant elő időnként.

Ükerkelonc többször kérlelte bátyját, hadd ásson ő is legalább egy kicsikét, de amaz hallani sem akart róla.

A bajok akkor kezdődtek, amikor Hutu nagyon belejött a dologba. Annyira jó vájár lett belőle, hogy képtelen volt tétlenül elviselni azokat a perceket, amikor Mácsonya túrta a földet és őkutyasága kirekesztetett a lyukból. Egy ideig visszafogta magát, aztán nem bírta tovább és gazdája vájata mellett újabb és újabb gödröket kapart csaholva, boldogan. Egyre több lett a lyuk a szilvafa és a körtefa környékén, mígnem az egész udvart gödrök-gödröcskék borították, különböző méretben. Úgy nézett ki ez a zsebkendőnyi terület, mint a mező krumplivetés előtt.

Kéküstökű Csormolya mind zavartabban forgatta a fejét. Később szóvá is tette véleményét a lenti világ rohamosan változó hegy- és vízrajzáról:

– Borzalmas ez a kutya, hát már nem fér több lyuk az udvarunkra. Egy hatalmas kráter az egész. Az ember attól retteg, ha lemerészkedik, hogy egy óvatlan pillanatban belezuhan a feneketlen csapdába, s nem húzza ki onnan többé senki.

– Ne dühöngj, kedvesem, ne dühöngj! – nyugtatgatta Bábakalács. - Majd csak abbahagyják.

De Kéküstökű Csormolya éppen ekkor lépett rá a macska farkára, s az éktelen nyávogásról nyomban eszébe jutott, hány egeret fogott ki az elmúlt télen ügyes kis egérfogójával a finnyás Tuszi helyett. Ettől aztán végképp elöntötte a pulykaméreg. Kicsörtetett az erkélyre, s ott füstölgött tovább, hogy jól hallják az illetékesek:

– Haszontalan jószágai: Tuszinak nem méltóztatik egeret fogni, a Hutu meg, ha jól számolom, a mai napon a harmincadik lyukát kaparja odalenn!

Mácsonya előmászott a gödörből, mert úgy érezte, meg kell védenie segítőtársát (bár az utóbbi időben ő is sokallotta kedvencének buzgalmát).

- A Hutu és a Tuszi között van egy lényeges különbség – kezdte védőbeszédét sáros orrát magasba emelve. – Mert való igaz, hogy az egerek telente beköltöznek hozzánk, no de a betörők még egyszer sem költöztek be a házunkba a Hutu orra előtt, nem igaz?!

Azzal visszamászott a helyére és tovább dobálta ki a nyirkos földet. Hutu pedig, mint akit most hatalmaztak fel, elkezdte vájni a harmincegyedik lyukat.

– Huha, ez pompás! – járkált a feltúrt udvaron Ükerkelonc, mint valami Hold-kutató.

Szerinte a friss földet remekül lehetett hasznosítani. Tortát és kertet épített, főzött és fákat ültetett és várta türelmesen, hogy a bátyja megtalálja végre a titkos alagutat. S ha már meglesz, hiába mondja majd neki, hogy tilos bemennie, egy óvatlan pillanatban utána oson csendesen. Csak akkor pisszen, amikor túl vannak félúton. Akkor biztosan nem küldi vissza a nagy barlangkutató. Addigra annyira sűrűvé válik a sötét, lépni alig lehet odalenn, s ilyenkor a legbátrabbak sem szeretnek felfedezni magánosan, még Mácsonya sem marad szívesen egyedül. A jól felkészült Ükerke ekkor veszi majd elő a sárga lámpát, hogy világítson neki.

– No, ez igen! Nem bánom, velem jöhetsz, majompofa! – hallja a bátyja hangját.

– De szép is lenne – ábrándozott lányosan Ükerkekonc. Sajnos, merész álmai nem válhattak valóra. Mert reggelre furcsa dolgok történtek odakinn. Mácsonya nem akart hinni a szemének. Ásatásainak hűlt helyét találta, nyoma sem volt a több hetes kutatómunkának. Valaki betöltötte a legapróbb lyukat is.

– Csak Hutu lehetett! – szörnyüldözött Mácsonya.

Tegnap este velős csontot kapott, olyan jó keményet, amit nem tudott pillanatok alatt elrágcsálni. Hogy ne fájjon a ritka finomságra senkinek a foga, jobbnak látta elrejteni. Ha az egyik gödörbe kaparja be féltett kincsét, azt könnyűszerrel megtalálta volna bárki. Milyen feltűnő is a számtalan lyuk között egyetlen betemetett. Azonnal észre lehet venni: ide csontot ástak el. Így okoskodott Mácsonya. Eszes jószág, inkább bekaparta valamennyit, nehogy megtalálják a csemegéjét. No, most aztán keresheti, aki velős csontot akar szopogatni! Ha ugyan ki nem bontja mind a harmincegy vájatot. Arra pedig, ki az az őrült, aki vállalkozna!? Épp ezért nem igazán tudott haragudni Hutura.

Meg aztán nem volt teljesen biztos a dolgában. Kéküstökű Csormolya is meglehetősen furcsán viselkedett. Szaporábban forgatta a fejét és Mácsonyát zavarta valami a csokornyakkendőjében is. Később rájött, mi az, ami gyanússá tette nagyapja elmaradhatatlan ruhadarabját. Azt a sötétbarna-szürke csíkost viselte, amit csak favágáshoz szokott felvenni vagy egyéb udvari munkához. De ilyenkor nincs fűtési szezon, vajon mit csinálhatott kora reggel kint Kéküstökű Csormolya a favágási csokornyakkendőjében? Hogy náspángolja el ilyen kétségek között kutyáját? Sehogy. Ült hát továbbra is tanácstalanul az állítólagos barlangot rejtő, gondosan betemetett lyuk felett. Hutu vigasztalásképpen hatalmasat nyalt a fülébe.

– Kész cirkusz, már alagutat sem áshat nyugodtan az udvaron az ember! – sóhajtott lemondással Mácsonya.

– Cirkuszba megyünk, cirkuszba megyünk! – jelent meg végszóra Ükerkelonc.

A városukba nagy ritkán érkezett vándorcirkusz. Ha felröppent a hír, miszerint hamarosan itt lesznek a mutatványosok, a legtöbben ugyanígy lázba jöttek és rohantak jegyet venni. Lehetőleg az első sorba, onnan az apróbb részleteket is jól láthatják. Az ilyen nem mindennapi események általában olyan időközönként követték egymást, hogy még a leghitetlenkedőbb néző is feledhesse a legutóbbi előadást. Az attrakciók tiszta lappal indulhattak. Az igen tisztelt publikum pedig azt hihette újból, igazi, hamisítatlan csodáknak lehet tanúja.

Csak Mácsonya ült továbbra is mélységes lelki nyugalommal betemetett vágyai felett. És bármi mást elhitt volna ebben a pillanatban, csupán azt nem, hogy ez a cirkusz valódi cirkusz.