Berniczky Éva

Amikor Hosszúlábú Pimpót nem szállja meg az ihlet

Most biztosan azt gondolod, micsoda család! Ezeknél folyton folyvást csengetnek az ajtón! Valóban, nem unalmas itt az élet, csilingel az egész üvegház naphosszat. Ha megnyomják odakinn a gombot, megfigyelheted, hányféleképpen muzsikál ez a furcsa zenede. Hol kaffog komótosan, mint egy csorba kolomp, hol beleng mindent a hangja tekintélyesen, akár a templomi harangé, hol türelmetlenkedik sokat sejtetőn, mint a karácsonyi mázas csengő, hol meg zizzen bizonytalan-finoman, a mező lila gingallóihoz hasonlatosan, ha lúdbőrzik rajtuk az esti szél. És csak találgathatod: vajon ki kér bebocsátást???

- Egy, kettő, három, négy, öt, hat - számolták odabenn az éppen felcsattanó csengőszót, amely ez esetben olyan szaporán és határozottan cifrázott, akár a kolomp nyelves kistestvére, a pergő.

– Pimpó bácsi! – rohant boldogan beereszteni a kedves látogatót Ükerke hanyatt-homlok.

Mácsonya pedig megerősítve a dolgok állását még hozzátette:

– Pimpó bácsi személyesen.

Hosszúlábú Pimpó, a festőművész elégedetten nyugtázta a pontos és precíz fogadtatást. Hatalmas tányérsapkáját, amely piktor palettáját formázta, szokásához híven lezser mozdulattal dobta a fogas felé, s mivel nem esett le, a jókedvét is a sikeresen landoló repülő csészealj mellé akasztotta:

– A mindenit, ez a nap is remekül kezdődik!

Megrázta magán lila-zöld kockás felöltőjét, csak úgy hullott belőle a derű.

– Nahát! Nahát! – kapkodta a fejét Ükerkelonc a számtalan sziporka után. - Ez nem igaz! No de ilyet!?

- Köszönöm, köszönöm! – hajlongott Hosszúlábú Pimpó bezsebelve a bókokat, amivel jópofaságát honorálták, majd bevonult a kávézószobába a többiekhez. Közelebb húzott egy széket Bábakalács mesélő piros foteljéhez és tiszta erejéből leült. Elmaradhatatlan kajla sárga táskáját a lábához igazgatta, nehogy valami baja essék. Ebből a jelenlévők mindannyian rájöttek egy szemvillanás alatt, Hosszúlábú Pimpó itt és most festeni fog. Bábakalács még reménykedett a dolgok megváltoztathatóságában, amikor megkérdezte:

– Mondd csak, kedves Pimpó, nem magas a te vérnyomásod, nem tetszik nekem a színed?!

A művész beleszagolt a levegőbe.

– Nem kétséges – gondolta –, ihlet szagot érzek.

Elhessegette a finom lebeszélést és kihúzta magát magabiztosan:

– Ellenkezőleg, pompásan ébredtem reggel, mondhatom, soha ragyogóbb formában nem voltam, mint a mai napon! Olyannyira, hogy... – és már repült le róla a lila-zöld kockás felöltő, felgyűrte tengerzöld inge ujját is.

Amikor semmi sem akadályozta az alkotás megkezdésében, sem a feszes ruhadarabok, sem Bábakalács rosszallása, előszedte a kellékeket, végül megkérdezte:

– No, mit fessek nektek?

Érdeklődését persze a jelen társaságból senki sem vette komolyan, kivéve Ükerkét. Hosszúlábú ugyanis egyszer elmesélte nekik, az emberek többsége milyen ostoba kívánságokkal tud előállni, ha felteszi bármelyiküknek a kérdést:

– No, mit fessek nektek?

A hölgyek pillognak egy keveset, majd magukat riszálva kivágják:

– Fess le engem, ha lehet, szőrmében és felékszerezve.

És elálmodoznak párás szemmel:

– Istenem, azok a régi szép portrék, akkor tudott egy festő igazán kibontakozni!

Ami ilyenkor Hosszúlábú Pimpónak eszébe jutott, annak egyelőre nem sok köze volt a művészethez. De az utána következők! Az már döfi!!! Felrémlett a képzeletében zsémbes felesége, Kányazsázsa, aki nyaranta nem egyszer kicipelte az erkélyükre ósdi szőrméit, hogy kirázza a beléjük költözködött molyokat. A kipergő haszontalan jószágok helyett pedig sohasem mulasztotta el leteremteni a híres művészt.

– Nem megmondtam... – repült zsörtölődésével a molyok első raja.

Habár Hosszúlábú Pimpó meg mert volna esküdni rá, nem mondott a szitkozódó neki ugyan ezt megelőzően az ég egy csillagán semmit.

- Tudtam, tudtam előre... – motyogta a bevált forgatókönyv szerint Kányazsázsa helyett a szegény piktor, s az asszonyság valóban utána ismételte:

– Tudtam, tudtam előre...

– Ugyan mit? - fintorodott el mindenkor Hosszúlábú.

Ő csodálkozott volna a legjobban, ha ezek után nem következik felesége elmaradhatatlan replikája:

- Hányszor figyelmeztesselek, te, te, holdkóros nádirigó?!

Az lényegtelen, mikor miért érdemelte ki Kányazsázsa lefokozását, mivel váltotta ki hirtelen jött haragját. Mire a zsémbes némber idáig jutott, Hosszúlábú Pimpó ki is menekült a valós világból a molyok zsongásába, mert ott, ahol holmi botor szerzetek a kirobbanó nyárban bundában képesek akár csak elképzelni magukat, neki semmi keresnivalója. Megtelt az ismerős bizsergő érzéssel és utolsó józan pillanatában még hálásan gondolt feleségére, sőt az is felötlött benne, ha Kányazsázsa nem létezne, ki kellene találni. Ezek azok a mámoros percek, amikor a festőművészt megszállja az ihlet.

– No, mit fessek nektek? – ismételte meg Pimpó az üvegházban.

Mivel senki sem válaszolt, kétségbeesve kapkodott a vele incselkedő ihlet után:

– Ti nem vesztek engem komolyan! – keseregte és esengve pislogott Ükerkeloncra.

Mácsonyát azonban kínosan kerülte tekintetével, nehogy lerajzoltassa vele már megint – szokásához híven – a házi feladatát, mert a kis pimasz csak ilyesmiket kért tőle. Pedig művészünket az évfordulós rendelésektől határozottan kirázta a hideg. Hirtelen végig is pergett a fejében, mit ünnepelnek az idén. Beleborzongott, amikor eszébe ötlött, Mácsonya esetleg egy honfoglalás kori tábort fog festetni vele. Igen, nagyon valószínű, hogy azt rendel majd.

– Ez legalább egy praktikus kérés, nem? – hallotta máris Mácsonya hangját képzeletben.

– Hát igen! – hümmögött elégedetlenül a művész. – Azaz hogy éppen ezért, nem!

Kizárólag Ükerkére számíthat, ez nem vitás! A kis boszorkány rendeléseitől Hosszúlábú Pimpó rendre lázba jött és menten megszállta az ihlet.

- Jó, esetleg eldöntöm, mit fessél nekünk, de mit kapok cserébe? – érezte át személyének fontosságát Ükerkelonc.

Hosszúlábú Pimpó rövid ideig gondolkozott, úgy tette meg ajánlatát:

– Nem bánom, eljátszhatod utána velem a Kacsa Kázmért.

Kacsa Kázmér... No ettől azért megkíméllek, nem írom le a szövegét, ne is kérd! Annyit azért elárulok, valami olyasmi, ami hosszú, bárgyú, monoton, fölösleges stb. Ellenben, ha megesik veled, hogy halálosan unsz valamit, eleged van belőle, a pokolba kívánod, nyugodtan felsóhajthatsz:

– Kacsa Kázmér!

Ebből aztán szerintem minden valamire való ember rájön azonnal, mi a véleményed a dolgok állásáról.

Ükerke elismerve az ajánlat nagyvonalúságát, bólintott és kisvártatva jelentette, kisütötte már, mit kellene Hosszúlábú Pimpónak lefestenie. És akkor olyat talált mondani, hogy a híres művészben megállt az ütő.

– Fesd le, kérlek, Kányazsázsát!

– Tes-sék? - képedt el Pimpó, akit legrejtettebb gondolatában értek tetten. – Ká-nya-zsá-zsát????

Hebegett-makogott, sápadozott és nem értette, hogyan történhetett vele ilyesmi. Valami csúnya hókuszpókusz lehet a dologban. Hisz régebben Ükerke remek ötleteket adott neki, amikor antik órák, teáskannák és hegyek pingálására ösztönözte. Kányazsázsa házsártossága ugyanis mindegyikkel könnyűszerrel kapcsolódott és a jól bevált módszer szerint Hosszúlábú Pimpó rendszerint meg is menekült, amint eltelt azzal a kellemes csiklandós bizsergéssel, amit úgy neveznek: ihlet.

De mi jut neki eszébe Kányazsázsáról? Ilyen melléfogást!!! Rossz rá gondolni! Hová tűnt a hevület, amivel belépett a kávézószobába?!

Hosszúlábú Pimpó alaposan szemügyre vette kishúgát, ugyan mi változott rajta azóta, mióta utoljára az ő segítségével szállta meg alkotónkat az ihlet.

Talán a neves festőművész nem érzékelte az idő múlását, s azt sem sejtette, hogy azóta történt egy s más. Hogy micsoda? Néhány dologgal mindenképpen számolnia kellett volna, amelyek szerintem fontos szerepet játszottak az események fordulatában.

Azelőtt, például, sokszor hallhatta Ükerke vélekedését olvasmányairól: csupán a versek számítanak, azok érdekesek, szórakoztatóak. Így esett, hogy hősnőnk még véletlenül sem olvasott mesét, történetet, elbeszélést.

- Nem, nem, a mese az túlságos, verset olvass! - kérte Iringót, aki időnként próbálkozott előhozakodni egy-egy nem éppen rímbe szedett szöveggel.

Aztán egyszer, nem sejteni, miért és hogyan, Ükerkelonc belenézett egy kallódó mesébe és sehogyan sem tudta letenni a könyvet, míg a végére nem ért. Amikor befejezte, döbbenten és csodálkozva szaladt Iringóhoz.

– Képzeld, mama, nemcsak a verset lehet olvasni – újságolta legújabb felfedezését.

Később az is tudomására jutott, hogy ő egy állampolgár, s ezen még erősebben csodálkozott, mint előbbi megállapításán.

- Nahát, nem is gondoltam volna, én azt hittem, csak ti vagytok állampolgárok! – hitetlenkedett egy ideig Gabonának. – Nahát!

Végül olyasmikre is rájött már, ami azért nem olyan egyértelmű. Például, megállapította, hogy a családjukban Gabona a döntnök a lényegesebb dolgokban, Iringó csupán a hétköznapi történéseket uralja. Meg is beszélte Mácsonyával újdonsült megfigyeléseit:

- Észrevetted, ha anya megenged valamit, apa még megtilthatja, ellenben, ha apa azt mondja, igen, anya sohasem mondja, hogy nem? Ez azért nagyon érdekes, nem igaz?

Erre még Mácsonya sem vicsorgott rá, hogy hagyja abba a lelkizést.

Egyet azonban máig nem sikerült megfejtenie: melyek azok a fontosabb kérdések, amelyekben Gabonáé az utolsó szó. Hiába kérdezte Mácsonyát, az csak megvonta a vállát és tovább szerelte a bringáját.

Ükerkelonc efféle magvas töprengéseiről és megállapításairól Hosszúlábú Pimpó mit sem sejtett. Különben nem ringatta volna magát abban a téves tudatban, miszerint kis múzsája behúzható a csőbe.

Hát tessék, most aztán túljártak az eszén, de hogyan leshette el ezt a gyengéjét a kis fúria?

- Kányazsázsát fessem le?! – hüppögte fájdalmas arccal Hosszúlábú Pimpó. - Nem, azt nem tehetem - morogta csendesen, de ellentmondást nem tűrően.

Majd a család kíváncsiságát kielégítve: ugyan miért ne festhetné le Kányazsázsát, a fejéhez kapott:

– Te jó ég, borzalmasan érzem magam! Neked volt igazad, egyetlen, vesékig látó Bábakalács, fenn lehet a vérnyomásom az egekben, úgy lüktet a halántékom, el nem tudom nektek mondani.

Kinyitotta hatalmas kajla sárga táskáját, belekapkodta az asztalon heverő kellékeket, talán a felhasználatlan ihletet is becsomagolta szórakozottságában és mélységes zavarában. Úgy elviharzott, mint a hirtelen jött nyári zápor, észre sem vették távozását.