Fejezetek az üvegházból, 8

Berniczky Éva

Hogyan menekült meg Bíboros Kosbor, az énekmester

Bárki megmondja, a kutyasétáltatás valahogy nem egyenrangú a macskalegeltetéssel – tépelődött letörten Ükerkelonc.

Tuszi, a kandúr szemmel láthatóan nem nagyon vágyott rá, hogy kisgazdája láncot rakjon a nyakába, és felmutatva összetartozásukat végigvezesse a városon. A közönséges, hétköznapi macska-lelkével inkább egyedül szeretett kóborolni az üvegház környékén, azt is kizárólag akkor, ha már beesteledett.

– Ez nem igazság – fújta fel magát Ükerkelonc, amennyire csak tudta –, kit sétáltassak én most, kit?!

– No, azt már nem! Szó sem lehet róla! – Mácsonya hallani sem akart arról, hogy a kis nyávogó elkísérje őt és kutyáját, Hutut szokásos délutáni útjukra.

Így aztán Ükerke orrára biggyesztette a virágos keretű napszemüvegét, s mintha azzal láthatatlanná vált volna mindenki előtt – de legesleginkább a bátyja előtt –, kijelentette:

– Most pedig egyedül megyek sétálni.

Hogy egyértelművé tegye, mennyire így gondolja, kis késéssel indult, amikor Mácsonyáék mögött már rég becsukódott az ajtó. Persze követte a társaság ismert útvonalát. Csak rá kellett nézni, tiszta erőből magánosan ugrált le a Vár-dombról a felpúpolt hátú, durcás macskaköveken. A Libavárnál, a bűvös helyen, megtorpant. Itt szokta Kéküstökű Csormolya rendszerint észrevenni, hogy otthon felejtette a kenyérpénzt, holott félbarna kenyérért igyekezett a városba; az esernyőjét, pedig bizony lógott az eső lába, mikor elindult; a ballonkabátját, s lám fú az a fránya szél; a levelet, amit éppen postázni akart a barátjának; a kulcsocskáit, és ki tudná felsorolni még mimindent, aminek Kéküstökű szerint az a dolga a világban, hogy elbújjék az üvegházban, hogy a ház ura a Libavártól visszajöhessen érte. Ezért bűvös hely a Libavár, ahol illik megállni egy perces rövid főhajtásra, hátha eszünkbe jut, mit felejtettünk el aznap. Megöntöztük-e a kedvenc virágunkat, megsétáltattuk-e a kutyánkat, felvarrtuk-e a tegnap leszakadt gombot, megmostuk-e a fogunkat reggel, helyére tettük-e a papucsunkat, megsütöttük-e a megígért karikakrumplit, megmértük-e a Bábakalács vérnyomását, elmondtuk-e a már tegnap, tegnapelőtt, a tegnapelőtt előtt is könnyelműen elhalasztott esti mesét..?

Ükerkeloncnak nem jutott eszébe semmi, amit otthon felejtett volna, így tovább ugrált, maga mögött hagyva a számonkérő Libavárat. Ideje tovább menni! Vár rá a sok látnivaló, bíztatta magát gondolatban. Igaz is, most aztán megnézhet mindent tüzetesebben, mint máskor, egyedül jobban ráér az ember, a társ nélküli lukas órába, ki tudja miért, mégis keveredik egy jó adag szomorúság. De a látvány, ami fogadta, egyből megvigasztalta.

Magános sétálónk a lehető legjobbkor érkezett. Fagylaltgombócok ültek begyesen tölcséreikben, hatalmas cukrászdává vált délután. Ükerkelonc mellett elhúzott egy harsány pisztácia-mangó, szemközt vele vidáman egy sztracsatella-málna sietett, feje fölé egy oroszkrém-eper szállt könnyedén éppen, végén hórihorgas öregúr nyalakodott, mint egy macska. Egyszóval hatalmas Tusziként hűsölt lustán a város, dorombolva. A kirakatokból előrelátóan beszedtek minden olvadozó tejcsokoládét, a helyükre szívtelen keménycukor fészkelte be magát. No vajon megvették-e a rózsaszínű ugrálókötelet?!

Ükerkelonc levette virágos keretű szemüvegét, hogy jobban lásson. A számtalan színes csecse-becse között nem olyan könnyű eligazodni. Alapos mustrába kezdett hát a kirakat üvege mögött sütkérező holmikat sorra véve. Mígnem árnyékba borult a kínálat, magas személyiség köszönt rá a nézelődőre:

– Fagylaltos szép jó napot kívánok, kedves kisasszony! – kunkorodott föléje Bíboros Kosbor, mint egy óriás violinkulcs, s ez egyáltalán nem volt véletlen.

– Köszönöm, ez a mandula-vanília igazándiból finom! – nyalt lelkesen a nemcsak megfigyelt, hanem időközben meg is vásárolt fagylaltból jókorát Ükerke, hogy bizonyítsa állítását.

Közben persze nem felejtett el csodálkozni sem. Bíboros Kosbort ugyanis leginkább két dolog jellemezte. Először is mindig és mindenhol makulátlan eleganciával jelent meg. Mintha skatulyából húzták volna elő. S ennek ezúttal ugyancsak eleget tett. Ükerkelonc elégedetten futtatta végig rajta tekintetét, nem kerülte el figyelmét a fehér öltöny, alatta a finom bézs inggel.

– Vanília-rumos dió – fordította le magában az eleganciát fagyira. No igen – pótolta figyelmetlenségét, ahogy feljebb siklott rajta a szeme, s megakadt a vakító fehér kalapon –, tejszínhabbal a tetején, ahogyan az jobb helyeken járja. Kár, hogy nincs Kosbor bácsinak napernyője – mustrálgatta tovább hősnőnk az öreget –, azt is szoktak a fagylalt kelyhek tetejére szúrni.

Ükerke arra gondolt bánatosan, neki is van otthon az üvegházban egy olyan apró piros ernyőcskéje, igaz állandóan összecsukva tartja, sajnos régóta nem működik a szerkentyű, amivel ki lehetett nyitni.

– Mandula vaníliával? Az ám finom lehet! – helyeselt vidáman Bíboros Kosbor.

Erről aztán Ükerkeloncnak azonnal eszébe jutott, hol is tartott. Ott, hogy másodszor. Másodszor a jövevény jókedvét, vanília-rumos dió ide, rumos dió-vanília oda, barátnőnk semmiképpen sem tudta elkönyvelni, beszélgetőtársa vidámsága nem illett a képbe. Már-már azon volt, hogy megváltoztatja véleményét Bíboros Kosborról, az énekmesterről, akihez többek között ő is járt furulyaórákra évek óta. A mesternek ugyanis köztudottan és folyton-folyvást számtalan baja akadt az őt körülvevő világgal. Megállás nélkül bosszankodott, dohogott, füstölgött, fortyogott, házsártoskodott, kárált, méltatlankodott, mérgelődött, morgolódott, ógott-mógott, prézsmitált, zúgolódott, zsémbelődött, zsörtölődött, s még korántsem soroltuk fel az összes fokozatot, ahogyan Bíboros Kosbor nyilatkozott emberekről, állatokról, esetekről, egyáltalában bármiről. Talán a prézsmitálnál tartott Ükerkelonc gondolatban, amikor végre a dolgok menete visszatért a megszokott kerékvágásba. Körülbelül ennyi időt betöltő jókedv rekedt meg Bíboros Kosborban. Mivel kimerítette szűkös keretét, elkezdte szidni a rekkenő időjárást, s ezzel párhuzamosan azt a gazember szemetest, aki reggel tiszta erőből odacsapta az énekmester-eszkábálta takaros kukát.

– Magam csináltam a saját kezemmel! – villámlott még most is Bíboros Kosbor szeme. – Hallottak már olyat? Képzeld csak, vissza is kiabált nyersen az a pimasz, valami ilyesmit:

– Miért mondja maga, hogy én ledobom a maga kukáját, amikor én magát húsz éve ismerem?!

– Méghogy nem csapta oda, hát azt hiszi, vak vagyok?! – jött bele egyre jobban a mérgelődésbe az állandó károsult.

A végén már sípolt a dühtől, mint kezdő tanítvány ujja alatt az a szegény furulya.

- Ajaj, szerencséje Kosbor bácsinak – állapította meg Ükerkelonc gyorsan –, hogy velem, nem pedig Mácsonyával és Hutuval találkozott!

Mácsonya se nagyon kedvelte, node a „jámborszarvas”-pofájú kutya, egyenesen ki nem állhatta a fülét sértő furulyaszót. Akárhányszor csak meghallotta (Ükerke jóvoltából), éktelen vonítással kísérte kínzójának játékát. Nézzük csak, ha a sipítozó énekmestert el sem önti a szokásosnál látványosabban a pulykaméreg (mondjuk, a szemetes nem csapja reggel oda a kukáját, sőt az időjárás is kedvezőbb!), a jó szimatú jószág akkor is megérzi Bíboros Kosboron az átható furulyaszagot. Akkor pedig, jaj neki! Azt a csetepatét rossz elképzelni, nemhogy megélni!

– Kár lett volna ezért a szép pepitanadrágért! – mérte most már teljesen végig tanítómesterét Ükerkelonc aggódó arccal.

– Nézzenek oda! – ért bosszúsága végére a sértett, és minden átmenet nélkül, mintha mi sem történt volna, biccentett egyszemélyes hallgatóságának, majd feltűnés nélkül távozott.

– Így már rendjén van a dolog – nyalta tovább elégedetten Ükerkelonc csordogáló fagylaltját, mint aki két legyet ütött egy csapásra -, Bíboros Kosbor hál'istennek nem változott semmit, ráadásul meg is menekült Hutu haragjától.

Tovább szemelgette a kirakat kínálta mütyüröket, miközben ráfutott a szeme arra a rózsaszínű ugrálókötélre, amire régóta fájt a foga.

- No végre, megkerültél, te haszontalan! - suttogta, miközben a fagylalttölcsér csücskét lenyelve felvette ismét semmit nem látó szemüvegét és tovább sétált elégedetten vadonatúj tapasztalataival.

(Nem tudom, észrevetted-e, egyedül szinte terhes, olyan sok a világ!) Ükerke is azon töprengett, mit kezdjen ezzel a sok látnivalóval, ha senkinek nem beszélheti ki. Tanácstalanul újra levette egy percre virágos szemüvegét. És nem igaz, abban a pillanatban tűnt fel Mácsonya és Hutu. Mint rég látott ismerősöknek, úgy megörült nekik, illedelmesen köszöntötte hát őket. A barátságtalan fogadtatást nem várta be, egy villanás, s már ott sem volt. Vitte magával a maradék furulyaszó-szagot.

A sarki árusnál még vett magának egy szem cukorkát, olyan finom selymeset, amit egyébként simogatósként emlegetett az egész utca, még Ördögcérna, sőt a Farkasboroszlánok is. Mégis a bátyjánál öt perccel hamarabb hazaért.

Otthon bepótolva a kényszerű hallgatást nagy mesélésbe kezdett:

– Köszöntem nekik, igaz, csak azért vettem észre őket, mert levettem a szemüvegem, csak azért. Különben elmegyek mellettük. Különben biztosan elmegyek. Annyi kutyáját sétáltató fiú kószál a városban, nem igaz?

Olyannyira sok, hogy egy időre nagyon elege lett a fiúkból. Lányok társaságára vágyott, szép színes, szíves lányokra, akik nem nagyon boldogulnak a biciklivel, fogalmuk sincs arról, mi az, hogy kontra, mi az a les, a futballról pedig azt sem tudják, eszik-e vagy isszák?! Akiknek tavalyi összetöpörödött gesztenye-lánc lóg a nyakukban, akik boszorkányos gyorsasággal fonják a hajukat, akik esténként messzi csillagokra vágynak, s váratlanul otthagynak csapot-papot, érezzék egyszer végre a szőrös-szívűek, egyedül milyen elviselhetetlenül terhes a világ.

Nyár közepén aztán Ükerkelonc tényleg útra készen állt.

– Táborozni megyek! –újságolta fűnek-fának napok óta.

Felvette azt az álmatag, piros-fehér virágos fodorral megbolondított, egyébként komoly, földet seprő farmerszoknyáját, fejébe húzta szalagos kalapját, s attól kezdve, hogy méretére szabott kis sárga bőröndjébe gondosan berakta a szükséges holmikat, lazítás nélkül elkezdett utazni. Utazott a fürdőszobában fogmosás közben, a konyhában, miközben a kakaót kortyolgatta, míg megégette a száját a forró, pirosra sült karika-krumplival. Hol itt, hol ott tűnt fel a hetyke kis kék szalmakalap, sárga-rózsaszínű szalagja belelógott mindenbe, de főképp Mácsonya dolgaiba, még a rejtett gondolataiba is. Kéküstökű Csormolya, Bábakalács, Kék Iringó, Gabona pedig nem győzte kapkodni a fejét: a készülődő le s fel rohant lobogva-izgatottan. Nem csoda, bólogattak megértően, Ükerkelonc életében először táborozni utazik.