Ágigi

A minap selejteztem a papírjaim között ("ne szidjon nagyon a gyerek, hogy mennyi kacatot hagytam magam után" jelszóval), és megleltem egy régi, kedves tanítványom "verselemzését". Jófejű, tehetséges srác volt, mindig extra feladatokat kellett adnom neki, hogy lekössem szellemi energiáit, míg a többiekkel "alapoztam". Egyszer odadobtam neki a Csigabigát, hogy kezdjen vele valamit. 
Ez lett belőle:

"Csigabiga, gyere ki,
ég a házad ideki’,
kapsz tejet, vajat,
holnapra is marad.

A csiga allegóriája az élet körkörösségének, a hérodotoszi ciklikus történelemszemléletnek a képe. Ez természetesen egy kis világ: a költő kivetített belső vitája, mely stílustanilag a 20. századi realizmus és szimbolizmus jegyeit ötvözi. A tér beszűkül, és így a csiga szimbólumával az alkotó egy belső vitát oszt meg az olvasókkal. Ez nagyon bensőséges viszonyt eredményez a költő és az olvasó között: személyesek, megragadóak a képek.
A belső harc kiteljesedését a művet elejétől a végéig átható párhuzamok és ellentétek érzékeltetik. Az egyik legművészibb a csiga és a biga kontrasztja. A „csiga” cs-je kellemesen csendül, ám a „b” az angol „bad” szó kezdőbetűjét evokálja. Ezzel a kettősséggel a költő önmaga belső tusáját teszi érezhetővé: az élet folytonosságáról elmélkedik, mely kapcsán rádöbben önnön élete végességére, fiatalságának elmúlása felett kesereg. Tudja, hogy közeleg a halál, ki kell szállnia a körből. Ezt a rádöbbenést erősíti a felszólító mód használatával: gyere ki! – azaz készülj fel az elmúlásra. Itt van a vers érzelmi mélypontja, a legpesszimistább rész – ennél már csak jobb jöhet.
Így vezeti be a majd második szerkezeti egység második felében kifejtett lehetőséget: az újjászületését. Ám képei itt még mindig nagyon komorak: folytatva az ellentételezést: van ugyan még házad, azaz életed – ám az már ég, a vége felé közeleg. A csigaház tehát a költő lelke, itt lehet igazán szabad – és épp ezt a szabadságot érzi elveszteni. A fizikai kép uralmát itt átveszi a szellemi sík: a „ki” igekötő jelzés, miszerint a költő kilép az eddigi régi, unalmas, fáradt világból, és egy új, merőben új tapasztalatokat kínáló univerzumba lép át. Ezt a – részben kényszerű, részben vágyott – váltást emeli ki a mesteri „ki – ki” rímpár, mely látszólagos monotonitása ellenére művészi sejtetése a bizonytalan létnek.
Ezzel a bravúros költői megoldással zárja le az első szerkezeti részt – jelezve, hogy ebből most kilép -, és teremti meg a lehetőséget a továbblépéshez: nyugodt szívvel hagyja ott ezt a szomorú világot, e földi poklot, a borzalmas múltat, és lép át egy új életbe, a jobb, értelmesebb világba. Hittel hiszi, hogy van lehetőség az újjászületésre, megelőlegez egy szebb jövőt, új lehetőségekre hívja fel a figyelmet, új távlatokat nyit: „kapsz tejet, vajat”. Ezzel a képpel a bibliai tejjel-mézzel folyó Kánaán vágyott világát idézi meg. Ez talán a legművészibb, legsokatmondóbb sora a versnek, hisz felvillantja az olvasóban a paradicsomi lét, az aranykori idill lehetőségét, megteremtve ezzel a feszítő ellentétet a sötét jelen és a tökéletesnek ígérkező jövő között. A „tej” magában hordozza az új élet ígéretét, szimbolizálja a lét szeszélyességét, csapongását, esetlegességét is. A „vaj” jelképezi ugyanakkor az élet szilárd pontjait, a kapaszkodókat, melyek segítségünkre vannak a létharcban a maguk önazonossága által. Ezzel a kettősséggel egy örök érvényű igazságot sejtet az alkotó: „Egyszer fent, másszor lent”. Így alkotja meg az emberi élet teljességének allegóriáját, egyben metaforikus tömörséggel érzékelteti annak szépségét, örömeit – és buktatóit. Kifejezi, hogy az emberi lét nem más, mint örök küzdelem, a halálig tartó folyamatos megpróbáltatás. Ezáltal egy madáchi eszme idéződik meg az olvasó gondolataiban: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga”.
Összességében elmondható, hogy ez a szándékosan egyszerű szerkezetű, ritmikájú és rímű (a-a-b-b), ám mesteri kis alkotás tehát – ellentétben a formai puritánsággal – nem egyébre, mint az élet értelmére keresi és adja meg a választ: a teljességet, a lét értelmét önmagadban, saját lelkedben felépített világban lelheted csak meg, légy olyan, mint a csiga: hagyd ott a rémítő külvilágot, húzódj be házadba – fordulj befelé, önmagadba.
Talán nem nagy tévedés, ha ezt a lírai gyöngyszemet egyben az ismeretlen alkotó ars poeticájának, önvallomásának, létösszegzésének is érezzük, hisz azt sugallja, hogy ez az ember komolyan végiggondolta élete – és egyben az emberi élet – lehetőségeit, és így jutott el a fent leírt következtetésig, illetve ahhoz a megállapításhoz, hogy csakis akkor reménykedhetünk a „holnapra is marad” ígéretében, ha a mát kellő megfontoltsággal éljük."