Fejezetek az üvegházból, 9

Berniczky Éva

Ükerkelonc a táborozáskor

Utazni csudajó dolog! Ükerkelonc sohasem felejti el odatapasztani kíváncsi orrát az ablaküveghez. És akkor, akkor gombnyomásra belecsöppen egy változó-suhanó világba, ahol szeme előtt bomlik a virág, lebben a szoknya, maszatos lányka a pipacs vörösét mind magára húzza, úgy szalad sziszegő lúdjai elől. Ilyenkor Ükerke azt is látja, hogyan számol meg a sértett pásztor mérges libái helyett minden jámbor jegenyét. Mire elérik a szaladó erdőt, javában elegáns bársonybékákat dirigál ideges karmesterként az árokparton az esti szél. Épp csak zenéjüket nem hallani, bosszantó, mint egy némafilm csak pereg-pereg hangtalan, megállíthatatlanul. A bámuló olykor elunja a néző-szerepet és nagyon szeretne szereplőjévé válni a kinti történéseknek. Ilyenkor majd kiesik az autó ablakán, úgy integet. Ezt aztán Mácsonya semmiképpen nem tudja megérteni.

– Mit művelsz? Ne majomkodj már megint! Mit gondolnak majd rólunk? –kérdezi ingerülten és értetlenkedve.

– Mit gondolnának? No ugyan mit? Észrevennék, hogy valaki figyel rájuk, és örülnének neki, biztosan. Így kell lennie – nyugtatta mindahányszor bátyját Ükerkelonc, ha együtt utaztak és továbbra sem világosodott meg előtte, mitől is fél Mácsonya annyira.

Most hát kihasználta a ritka alkalmat, hogy egyedül basáskodhat a hátsó ülésen, egész zsibbadásig lengette a kezét. De valahogy Mácsonya aggályoskodása nélkül nem ért az egész semmit.

No de sebaj, Ükerkelonc az utazásnál csak egy dolognak tudott még jobban örülni: a megérkezésnek! Mert ugye, az embert általában várják az út végén. És ez már önmagában izgalmasan hangzik, megélni pedig egyenesen remek.

Ahogy most is. Kiszállt az autóból, s egyből elé penderült valaki, felé nyújtotta a kezét barátságosan:

– Szirti Pereszlény vagyok! Gyere, mutatok valamit neked!

– Hát ez az, erre gondoltam! – vigyorgott Ükerkelonc boldogan és csak ezután futatta végig szemét a végtelenül hosszú lányon.

És elállt a lélegzete, Szirti Pereszlényen ugyanis annyi megszámlálhatatlan gyűrű és karkötőnek nevezhető karika díszelgett, mint égen a csillag. Ükerkelonc meg is állapította, valószínűleg azért ilyen magas újdonsült barátnéja, hogy elférjen rajta a csirgő-csörgő készlet valamennyi darabja.

Persze előfordulhat, hogy elengedhetetlen varázskellék mind. Ez az ötlet elnyerte tetszését. Gondolatban ki is jelentette:

– A varázsló lánya! Hm! A varázsló lánya lenne?! Ez igen! – és csettintett hozzá nagyot.

Meg volt győződve arról, hogy Szirti Pereszlény sok mindent tudhat, amivel közönséges földi halandó nem, vagy csak némi nehézséggel boldogul. Hogy mit? Például biztosan megállapítja csak úgy szemre (neki nem szükséges egy tálca süteményt végigharapdálnia!), hogy mit rejt a pozsonyi kifli hasa: diót-e vagy csak baracklekvárt; beköti a selymes cipőfűzőt olyan ügyes csomóval, hogy az legalább egy órahosszáig nem bomlik ki; röntgen-szemével meglátja már jóval karácsony előtt, hol is van az a jó dugi-cukorka; visszavarázsolja a kádba az összes búvárkodás közben kipancsolt fürdővizet, mielőtt az árvíz-viszonyokat észre venné a mamája; és, és természetesen sült krumplivá képes változtatni a borsófőzeléket. Ennyit azért illik tudnia egy varázsló lányának!

Ükerkelonc tovább ámuldozott: mert mi tagadás, Szirti Pereszlényen megtalálta a kis sarki üzlet egész kirakatát, s az bizony nem akármi. Egyből eszébe is jutott:

– Ha Iringó ezt látná!

Gyorsan sikerült lehűtenie magát. No igen, ilyenkor az anyja egyet szokott mondani:

– Giccses!

És felhúzza az orrát – így! Ükerkelonc elég hitelesen próbálkozott Iringó fintorának bemutatásával. Ráadásul anyjának olyan gyakran ez a véleménye, hogy Gabona szerint nem sok kell ahhoz, hogy az apró ráncok véglegesen megüljenek az orrnyergén. Mácsonya szerint ebben az a félrevezető, hogy Iringó nemsokára ugyanezzel a gesztussal nem jelezheti, szemébe süt-e a nap vagy sem. Olyan lesz, mintha állandóan hunyorogna. Esős időben is, ha öklömnyi hópelyhek hullanak az égből vagy álnok köd szitál, akkor is természetesen.

– Egy állandóan hunyorgó anya eléggé lehangoló, nem? –kérdezte egyszer pimaszul Mácsonya.

A lényeg az: Ükerkelonc a mai napig nem tudja, mit jelent maga a szó: giccs. Azt ellenben, mire fintorodik el enyhe utálattal Iringó, miközben kiejti ezt a bűvös szót, tévedés nélkül eltalálta volna bármikor, arra mérget vehetsz.

– Te tudod, mi az, hogy giccses? –kérdezte Szirti Pereszlényt.

Az csak rázta a fejét, és nem értette, miért kellene neki ilyesmikkel foglalkozni. Ükerke pedig nem mindennapi, különös bemutatkozásként, annak ellenére, hogy senki sem kérdezte, válaszolt a megszólított helyett:

– Ha felveszem a fodros blúzomat, nyakamba gyöngysort akasztok, karomra karkötőt, hajamat feltűzöm színes karikákkal, a lehulló tincseket felfogom a lepkecsatommal, mellemre biggyesztem az aranyozott virágkitűzőmet, nyakam köré tekerem az ezüstszálas sálamat, akkor...

– Akkor gyönyörű szép leszel – szögezte le Szirti Pereszlény.

– Nem túl szép? Igazán? – hagyja meggyőzni magát Ükerkelonc.

És nem fejezi be az elkezdett mondatot, nem találta szerencsésnek ezzel az ismeretlenül gyanús szóval megbántani ezt a szíves lányt, akivel mindig is szeretett volna találkozni. Milyen jól jönne neki erősítésnek az Iringóval folytatott vitákban!

Szirti Pereszlény meggyőződéssel rázta meg a fejét, hajában lobogtak a színes cérnákkal font tincsek titokzatosan.

És ettől kezdve Ükerkeloncnak valahogy egybemosódott az egész tábor. Nem lehetett szétválasztani, mivel kezdődött, mivel folytatódott és mi lett a vége. A túra, a kilátó, a foglalkozások, a tábortűz, az esti hancúrozások a guruló lábzsákokban, Pillás Zanót, a táborvezető hangja: kezet mosni! vagy itt az ideje a takarodónak!, vagy az elérzékenyüléses, köszönöm nektek..., mind-mind összeállt egy feltűnő és uralkodó jelenséggé, amit és akit csak egyféleképpen lehetett megnevezni: Szirti Pereszlény!

– Na, gyere, megmutatom a privát sasomat! – vonta maga után Ükerkeloncot, alighogy megismerkedtek, a varázsló lánya.

– Mi az, hogy privát? – kérdezte hősnőnk lelkesen Szirti Pereszlényt.

– Csak az enyém, én láttam meg legelőbb, mindenki megmondhatja, aki ott volt akkor.

– Honnan tudtad, hogy sas?

– Először is sokkal, de sokkal magasabban szállt, mint a többi madár.

– Ha olyan magasan repült, akkor meg végképp nem ismerhetted fel.

– Már hogy ne ismertem volna fel a privát sasomat!? Így siklott – mutatta méltóságteljes karlengetéssel a ragadozó madár mozdulatait Szirti Pereszlény.

Ükerkeloncot mindez teljesen meggyőzte arról, hogy léteznek privát sasmadarak. Különben is egy varázsló lányának illik, hogy legyen privát sasmadara. Már-már lezártnak tekintette az ügyet, amikor eszébe jutott kedvenc vicce.

– Találd ki, mi ez?

Ükerkelonc átlényegült arccal egyik kezét behajlította, mintha csípőre rakná, de egyben tartana is valamit a hóna alatt, a másik kezével pedig lassú, méltóságteljes repülő-mozdulattal evezett a levegőben.

– No, mi ez? – sürgette türelmetlenül hallgatóját vagy nézőjét(?).

– Fogalmam sincs – vallotta be a másik.

– Pedig neked rá kellett volna jönnöd. Ide figyelj – vágta ismét a leírt pózba magát Ükerke lebegve. – No nem ugrik be? Pedig pofon egyszerű: a sas jön haza a könyvtárból – bökte ki végül elégedetten, ugrásra készen, hogy bezsebelhesse az elismerést, de az sajnos ezúttal elmaradt.

– Hülyeség, a sasok nem járnak könyvtárba – jelentette ki kíméletlenül Szirti Pereszlény.

Ezen Ükerke először megdöbbent, majd el is gondolkozott. Valóban, a sasok tényleg nem járnak könyvtárba. Most már nem is értette, miért tetszett neki annyira ez a vicc.

Amikor Szirti Pereszlény sértődötten elfordult, Ükerke megpróbálta utánozni a lenge lányt, aki nem sző, ahogyan azt a versből ismerjük, hanem fon. Ki akarta próbálni, hátha tud ő is úgy repülni, de legalábbis úgy lépni, olyan könnyedén, ahogy a varázshajútól elleste. Hiába, lába csak érte a földet.

– Ha ezt Mácsonya látná – kesergett –, biztosan gurulna a nevetéstől, s olyakat mondana:

– Mi az, majompofa, mit erőlködsz, felcsaptál járó-madárnak.

Be kellett látnia, privát sasmadara nem lehet akárki lányának.

A második napon már Ükerkelonc hajában is ott fityegett a színes fonalakkal egybefont varázstincs. Szirti Pereszlény mormolt is az orra alatt valamit, miközben fonta. Hogy mit azt már nem sikerült tőle megkérdezni, mert addigra sorban álltak a további kuncsaftok.

– Ugye, nekem is befonod, ugye, nekünk is?! – toporgott mellettük türelmetlenül számtalan táborlakó: az izgő-mozgó Tátorján, a rátarti Hérics, Pocsolyalátonya, még a kis Polyvás Pajzsika is.

Aznap krumplimackót ettek birsalmaszósszal ebédre, s mivel ez volt Szirti Pereszlény kedvence, elégedetten dőlt hátra a székén és megígérte Ükerkeloncnak, hogy ma kap tőle valami szép privát ajándékot. No nem sasmadarat, de azért ez sem lesz kutya, majd meglátja.

De ez nem egészen így történt, mert a megajándékozott nem látta, hanem hallotta a neki szánt meglepetést. Biztosan sejted már, mi volt az!

Szirti Pereszlény még ezen a délutánon beváltotta szavát. Megállt a szederbokroktól habzó domboldalon, arra fordult, ahol az erdő elérte a tisztást és elkiáltotta magát:

– Macskabagoly! Macskabagoly! – és megvárta türelmesen, amíg az erdőszegély visszafeleselt.

– ...a-goly! ...a-goly!

– De hát ez... De hát ez visszhang! Nahát! – ámuldozott Ükerkelonc.

– Igaz, hogy csak ...agoly, de azért remélem, örülsz az ajándékomnak, még ha nem is aranyfejű, címeres sasmadár!

– Ha jól belegondolok, privát ...agoly-a nincs akárkinek, hacsak Kakasmandinkónak nem! – válaszolta hálásan Ükerke.

– Hm. És ki az a Kakasmandinkó? – kérdezte kíváncsian Szirti Pereszlény.

– Te nem ismered Kakasmandinkót? Igazán? – hitetlenkedett a megajándékozott.

Csalódottan arra gondolt, mégsem lehet a varázsló lánya Szirti Pereszlény, ha nem ismeri Kakasmandinkót. Pedig mennyire bízott varázsképességében, hogy csak úgy szemre megállapítja, mit rejt a pozsonyi kifli hasa: diót-e vagy csupán baracklekvárt, s nem kell egy egész tálca süteményt végigharapdálnia azért, hogy ezt megtudhassa.