Eper utca, Málna utca

Berniczky Éva

Eper utca, Málna utca

     A Házon átok ült. Kívülről nem látszott rajta semmi különös: nemrég vakolták, beköltözhetőnek tűnt. Mégis úgy telepedett rá az átok, ahogyan annak idején a vénség a cseresznyefára. Felkászálódott június elején fekete szoknyájában a magasba, s amíg el nem csócsálta fogatlan szájában az utolsó szem madárcseresznyét, eszébe sem jutott az összetöpörödött öregasszonynak, hogy lemásszék onnan. Egészen addig nem volt rá senkinek gondja, mígnem egyik évben érett gyümölcsként lehullott a fáról a vén Lina. Elgyászolta már rég saját magát is, suttogták, le se került róla a fekete ruha. Nem foglalkoztak hát a történtekkel valami sokat. Mindenki azt hitte, így kell lennie.

     Nem puhatolóztak, ki vette meg azon a júniusi napon a Házat, szóba se került, csak egyszerűen tudomásul vették, máshoz tartozik ezután. Láthatatlan tulajdonosa a nyomósítás kedvéért derékig leromboltatta, majd elkezdte újra építtetni. Az ott ténykedőket hamarosan ismerték már a környékbeliek: a bádogost, a kőművest, a vízvezeték-szerelőt. A Ház velük kelt új életre.

     Ha a múltat emlegették, varjak szálltak alacsonyan, súrolva a pikkelyes tetőt. Csőrükből elpottyantottak időnként egy-egy szem cseresznyét, s a gyümölcs felhasadt húsa nyomán eleredt az eső és kopogott, kopogott feketén. A lé valahol alámosta a véleményeket.

     Hozzáértően veregette meg botjával a csempéket, csóválta a fejét, úgy lesz az, ahogyan gondolta, a hangok üreget sejtettek. Az utolsó erősebb ütés aztán nagy robajjal megnyitotta a Ház gyomrát, a mélység pillanatok alatt elnyelte a kopogtatót és a mellette ácsorgót. Négy métert zuhantak és odafent fel sem tűnt a hiányuk. Ki nézett volna utánuk, ki kereste volna őket? M. L. King vízvezeték-szerelő csöppet sem látszott nyugtalannak, mégis megfogta a fia kezét, aki soha el nem maradt mellőle. A majomképű öreg hitt benne, hogy ez a mamlasz majd örökébe lép. Megragadta hát görcsösen, el ne veszítsék egymást, és vezette a sötétben:

     – Ma mindent lehet, fiam! – motyogta csak úgy magának, a másik keveset érthetett meg belőle.

     Bolond Istók, afféle modern Bolond Istók, akiből még tetteinek szórakoztató fonáksága, a botorság közismert filozófiája is hiányzott. Fejében össze-visszamutató használtas vízóra ketyegett, s azzal, ami átcsordogált rajta, az apján kívül senki más nem tudott mit kezdeni. Klárika sem. Pedig Klárika csupa élet. Különösen, ha felveszi a majdnem átlátszó málnaszínű fehérvirágos ruháját. Olyankor bizony nincs az az ember, akivel ne boldogulna.

     Éppen ezért fogadták fel Klárikát, legyen a Háznak lelke is. Amikor először végigvonult az emeleti három szobán, majdnem kilépett az erkélyajtónyi ablakon a szakadékos kertbe. Kinyitotta sebbel-lobbal a repdeső szárnyakat, mély lélegzetet vett, lábujjhegyre állt, már-már elrugaszkodott a földtől, amikor megállt a háta mögött Istók, és megfogta a kezét. Csak ezért nem repült ki a semmibe, az utolsó pillanatban sikerült visszabillennie:

     – Jézusom, hová lett innen az erkély? – ezzel napirendre tért volna a dolog felett, ha az ütődött nem válaszol.

     – Semmi baj, kicserélik az ablakokat, mert ugye ki gondolta előre, hogy hiányoznak az erkélyek?!

     Klárikának kibomlott a hajfonata, annyira nevetett. Ennek ellenére azonnal elkezdte várni azt, aki befalazza majd az ablakrés fölösleges részeit. Jött is a kőműves rögvest, mert furcsamód itt mindenki láthatatlan rendelésre érkezett. Aztán ottmaradtak valamennyien. Kiásták-betömték a maguk gödreit, vakoltak, festettek, falat bontottak és esténként hagymát pirítottak, bűzlött az egész utca. Majd csaptak vérre menő póker-partikat.

     A kőműves ahogy megjelent, megmutatta Klárikának az izmait, ilyeneket úgy sem látott ez idáig, harsogta. Több se kellett a másiknak, megérintette a muszklikat, nagyokat sikított, fehér virágai lehullatták szirmaikat a gyönyörűségtől.

     A Ház gyomrában M. L. King szerencsére ezt nem hallhatta, tovább vezette a sötétben fiát, úgy tettek, mintha vizet keresnének.

     A félnótás kezében kilengett a vessző. Eper utca, Málna utca, Barack utca, Áfonya utca. Bambán szaglászott Istók, valami nem tetszett neki:

     – Sűrű ez a cseresznyeszósz, megáll benne a kanál.

     Jól jött M. L. Kingnek, hogy nem járt könyvtárba, sem levéltárba. Különben mindenre tudná a választ, félhetné, retteghetné a világosságot. Így azonban remekül megvan a Ház gyomrában, részévé válik a sötétségnek, s talán egyszer fel is kíván jönni onnan.

     – El kell mennünk innen, de hová? – merült fel benne, csak egy villanásra, míg el nem nyelte a mozdulatlanság.

     Klárika odafenn mérgesen csípőre vágja a kezét, nem csoda. A bádogos második napja nem hajlandó észre venni, hiába itatta meg vele az összes savanyú borát. Honnan sejthetné a jótét lélek, hogy a bádogos a táltos a meséből. Megkörnyékezhetetlen a bevált női rafinériákkal. Kiszámíthatatlan, mitől kattan be az agya:

     – Mit parancsolsz, kicsi gazdám?

     – Építs boszorkánykonyhát Hófehérke mostohájának!

     És a bádogos, ahelyett, hogy tetőket fedne, csatornákat kalapálna, felhúzza a kemencét, bevezeti a vizet, az áramot. Végül is miért ne lehetnének egy mostohának jó tulajdonságai, amit eddig elhallgattak, szándékosan. Ez megnyugtatja. Szó nélkül végzi a dolgát. A bádogos büszke a gazdájára, sohasem látta még, de neki ő jelenti a biztonságot. Egyenbérért bárminemű munkát elvégez, mondja Klárikának. Megetetik, megitatják, mi kell még?

     – Az én gazdám! – bambul a levegőbe elégedetten.

     Felül a biciklijére esténként és gurul: Eper utca, Málna utca, Barack utca, Áfonya utca. Telik az élete. Akár tűzoltó is lehetne, olyan stabil, vár állandó készenlétben, a menetrendszerű bádogos. Hogy jöhetne a képbe Klárika? Legfeljebb leül vele a konyhaasztalhoz, issza a savanyú borát, és beszél az ital fogyásával egyenes arányban egyre zavarosabban. Mesél a nagyapjáról, aki indiai hercegnőt szeretett, s nem akármilyen bádogos volt ám, ha beázott a Tadzs-Mahal, kizárólag vele fedették át, mert ő még kapiskálta, mi a térben egy egyenes.

     A meleg azért mindenkit kiborít. Aki megengedheti magának, ilyenkor hepciáskodik. Klárika például az ezeregyedik éjszakán fürödni szeretne. A kőművesnek is elege van, felkapja a kényes portékát, viszi, majd kilóg a nyelve, remegnek híres izmai. Belecsapja Klárikát a kádba lihegve, s megnyitja a csapokat. A fémes kígyó álnokul sziszeg.

     – Ilyenkor nincs víz, oh, én balga, hogy felejthettem el? – tátog a hableány az üres kádban.

     Mindkettőjük megnyugtatására tesz úgy, mintha zubogna a víz. A zuhanyrózsa alá dugja az arcát, behunyja a szemét, élvezi a frissítő permetet, aztán a nyakát, mellét, hasát, köldökét, combját döngölteti a láthatatlan sugárral.

     – Szép vagy, te bestia! – a kőműves csak áll és legelteti rajta a szemét.

     Klárika emlegeti a vízvezeték-szerelőt, áldja a munkáját. Milyen jól megkócolta a csapokat, sehol sem csöpög.

     – Igen – hümmögi féltékenyen a kőműves. – Különösen, ha nem folyik belőlük semmi.

     A végén, mint rendesen, kihúzzák a dugót a lefolyónál, leengednék a kád tartalmát. De nem lehet.

     Klárika kiadja a napiparancsot: ki kell bontani a csillogó-villogó csempeborítást. A kőműves tüsténkedik, s amikor végez, fejüket a résbe fúrják, együtt fürkészik, miért nem folyik le a víz? Csodálkozásukra a kérdéses helyen érintetlen a beton, nyoma sincs a szennyvizet elvezető csőnek. Igaz ugyan, hogy a kád ez esetben üres volt, de most ez nem számít.

     – Hová tűnhetett a csatorna? – háborodik fel a fürdőző.

     – Ki tudhatja azt? – erősíti a kérdést a kőműves. – Ez csak a vízvezeték-szerelő ördögi műve, senki másé – dörzsöli a kezét elégedetten.

     – Mit parancsolsz, kicsi gazdám? – üti fel a fejét a szemfüles bádogos.

     A kőműves újra ásni kezd. Ki számolja már, hányadszor látnak hozzá a makulátlannak látszó Ház feltúrásához?! Így van ez rendjén, bólogat Klárika. Bíztatja barátait, menjen csak az az ásatás. Ha ilyen iramban halad a munka, feltárják előbb utóbb M. L. Kinget és a fiát. Pedig a vízvezeték-szerelő remekül beágyazódott addigra.

     – Itt legalább nem lopják el a biciklimet – mondogatja elégedetten.

     Hogy nincs vele a járműve? Ennek ellenére jólesően tölti el a tudat, ha vele zuhant volna a bringája, senkinek sem fájna rá a foga.

     – Olyan nincs! – számolta tovább a földigilisztákat a fia.

     A kőműves egész álló nap hordta ki a földet a vájatokból. Míg egyszer csak elő nem tűnt az Istók sárga cipője. Épp a bal lábát emelte lépésre, amikor a fentiek megpillantották.

     – Én többször szóltam neki, hogy ehhez a nadrághoz nem illik a sárga cipő, de hiába, bolond lyukból bolond szél fúj – dohogott Klárika anyáskodva.

     Pár perc múlva a lapát alól előmenetelt M. L. King, a vízvezeték-szerelő, a fiával kézen fogva. Kicsit hunyorogtak, bántotta szemüket a világosság, különben olyan természetesen bújtak elő a Ház gyomrából, akár a tavaszi kökörcsinek az erdő mohájából, mintha ez lett volna a dolguk, semmi más.

     – Az egészet alámosta a csatorna csőtörése! – állapította meg valamennyi baj ősokát M. L. King még mindig hunyorogva.

     Mire Klárika és a kőműves cinkosan összekacsintottak, és elfelejtették bevallani, hogy a Házat nem is csatornázták alá. Különben megkérdezné ez a szegény, hová a fenébe folyt eddig a szennyvíz? Idáig pedig sem Klárika, sem a kőműves nem jutott el gondolatban. Akkor miért bolygassák a derék M. L. King kedélyállapotát?! Fölösleges megingatni a hitében: megfejtette végre a Ház egyik rejtélyét. Egyébként éppen ideje készülődni az esti kártyapartira.

     Egyeseknek milyen jó érzéke van ahhoz, mikor kell jönni!? – szalad Klárika lekapkodni a kerek asztalon heverő holmikat.

     – Ohó, egy szín-flesh! – emeli boldogan a magasba a kertben szedett leveleit Istók.

     – A Ház a tét – serceg a kőműves, miközben húsos ujjaival ügyesen kever.

     – Az én gazdámnak egyszer micsoda Fullja volt! – emel összezavarodottan a bádogos.

     A kőműves pillanatok alatt pergeti szét közöttük a zsíros és büdös kártyalapokat.

     – Ez igen – csettint M. L. King, a vízvezeték-szerelő, ahogy megnézte lapjait.

     Először felteszi fél évre visszamenőleges nyugdíját, amit a mai napig nem kapott meg, majd a soros gyógyszersegély rá eső részét. Az utolsó menetben odadobta prédának a fiát.

     Az csak vigyorgott bárgyún és nem értette a szerepét. Annak viszont láthatóan örült, hogy Klárikát szórakoztatja a dolog.

     – Ezt is lehet? – csuklotta a Ház üdvöskéje fehérvirágos málnaszínű ruhájában nevetés közben, s a viháncolástól megint kibomlott a haja. – Akkor lássátok, ki vagyok, felteszlek valamennyiőtöket!

     Klárikának kedvezett a szerencse aznap este. Elnyerte könnyűszerrel a bolond fiút, M. L. Kinget, a vízvezeték-szerelőt, a kőművest és a bádogost. Végül feltette saját magát.

     – Ez nem igaz, nem lehet igaz! – ingatja a fejét a kőműves. – Royal flesh!

     – Az bizony! – ragyogja Klárika.

     – Az én gazdám tudott veszíteni is! – csapja le fáradtan a lapjait a bádogos.

     – De kicsoda?

     – Fontos ez, fiúk? – próbálta menteni a végjátékot Klárika.

     – Átkozott egy Ház – jelentette ki valaki hajnalban közülük.

     Reggel aztán valamennyien felvették utcai ruhájukat és felültek biciklijükre. Eper utca, Málna utca, Barack utca, Áfonya utca, gurult a bádogos, a kőműves, M. L. King, a vízvezeték-szerelő és a bolond fiú.

     Klárika könnyezve nézett utánuk. Amikor eltűntek a sarkon, végigjárta a kiásott gödröket. Elégedetten sóhajtott fel. Mi mindent meg nem tettek ezért a Házért. Hiába, nagy dolog ez. Becsukta az ablakokat, úgy látta, vihar készülődik. Szaporán kúszott a cseresznyefa teteje felé, úgy gondolta, megérdemli, hogy kedveskedjék magának. Mire felért a legmagasabb izmos ágra, a fára hirtelen ijesztő árnyék nehezedett. Klárika védekezésképpen ösztönösen kapta a szeme elé a kezét.

     A Házon kívülről nem látszott semmi különös: nemrég vakolták, beköltözhetőnek tűnt.