Ágigi

Sohasem éreztem különös vonzalmat a fák iránt.

Hacsak nem egy terebélyes cseresznyefa iránt, amely a szomszéd utcában csalogatott minket, gyerekeket, pirosan mosolygó gyümölcseivel – amikor eljött a szüret ideje. Szüleink mindig minket – bátyámat és engem – küldtek oda kis kosárkákkal, hogy a télire valót leszedjük némi jelképes összeg ellenében, amivel a fa gazdája egészítette ki pici nyugdíját. Fürgén felmásztunk az ágak közé, Piroska néni pedig alulról tartott szóval minket, kérdései olyan szaporán pattogtak, amilyen sűrűséggel pottyantak le a magok a merő véletlenségből szánkba került cseresznyékből.

Na meg a buboricskafa! Ma sem tudom, hogy igazából mi a neve, sokan madárcseresznyének tudják, nekünk egyszerűen bubifa volt. Tele volt vele a kiserdő, ami mellett laktunk. Azt mondja a nóta, hogy erdő mellett nem jó lakni, de nekünk, gyerekeknek az volt. Nemcsak azért, mert nem kellett fát hasogatnunk, hanem főleg azért, mert amint az első tavaszi napsugarak felmosolyogtak, mi már rohantunk bele. Aztán egész nyáron az volt a legjobb játszóhelyünk csalogató tisztásaival, sűrű bokraival, kanyargó kis ösvényeivel. Ősszel aztán irány fel a buboricskafákra! Akkorra érett ugyanis meg termése: apró, kezdetben zöld, majd sötétbordóra színesedő bogyócskák, borsószemnyiek. Ezek magját jóformán csak héj vette körül (de az mézédes volt, pláne amikor a dér már megcsípte), gyönyörű íveket lehetett pöckölni velük. Vonzalmam irántuk máig sem szűnt meg: barátaim legnagyobb megrökönyödésére boldogan szedegetek egy-egy marék bubit, amikor eljön az ideje.

Ja, meg a kertünk aljában uralkodó óriási szederfa – a fekete fajtából. Gyümölcsérés idején szinte levakarni se lehetett minket róla. Viháncolva nyújtogattuk egymásra feketére színeződött nyelvünket. Aztán nem győztük lesikálni magunkról a ragacsos, sötét levet.

És egy vénséges vén diófa keresztapám terasza mellett… alatta kacskaringós talpú, fonott hintaszék… benne egy kicsi lány… olvas… aztán: kopp, pottyan egy dió…

Mondom, nem éreztem semmi különösebb vonzalmat a fák iránt. Voltak, mint a világ egyéb dolgai.
Mígnem… Valami kiállításon jártunk párommal, amikor is megakadt a szemem valamin: különböző formájú-nagyságú fák sodrott rézdrótból formázva – mind külön egyéniség. Megbabonáztak. Jó sokára vettem észre a szerényen köztük álldogáló alkotót: egy kedves, mosolygó fiatalembert, régi jó ismerősömet. Fábián – nevezzük őt így – csöndesen kivárta, amíg észreveszem, majd az örömteli üdvözlés után mesélni kezdett a fáiról. Fényképezőgépével jár a nagyvilágban, fákat fürkész. Ha meglát valami furcsa, különleges, tetszetős formát, máris lencsevégre kapja, aztán a fénykép alapján megsodorja őket egyetlen szál hosszú, 1-3 mm vastag vörösréz huzalból. Azt mondta, hogy ha valaki visszafelé sodorná a kész művet, akkor a nagyobbak esetén akár 1000 m hosszú drótot kapna, ugyanis az az ágak végén visszafordul, és úgy halad a következő ág felé… És Fábián mesélt, csak mondta, mondta lelkesen, kezének finom mozdulataival mutatva a kiállított fácskák ágbogait. (Természetesen rövid időn belül nekem is sodort a „mester” egy fácskát – előbb egy szomorúfűzet, de attól mindig bánatos lettem, majd egy büszke tölgyet. Ha ellátogat olykor hozzám, mindig helyreigazítja az idő közben rakoncátlanul elmozdult ágakat. Pszt! Meg ne tudja: karácsonykor, húsvétkor aggatok rá némi kis könnyű díszecskét.)

Akkor még nem tudtam, de ott valami történt velem. Jó idő múlva azon kaptam magam, hogy egy kicsit fábiánosan kezdem nézni a fákat. Azok meg elkezdenek mesélni…
Valahogy másként sétáltam már a Margitsziget öreg tölgyei alatt. Valahogy úgy, mint Arany. Aztán sorra előjöttek a fák. Márai gesztenyefái a Mikó utcában. Mind a hét. Tóth Árpád sovány akáca a körút porában. Janus Pannonius türelmetlen mandulafácskája. Csontváry cédrusa. Van Gogh göcsörtös látomásai, virágzó csodái…

Ma már nem tudok elmenni egyetlen fa mellett sem, hogy legalább gondolatban meg ne simogatnám törzsét, meg ne borzolnám üstökét. Olykor megölelem őket. Igazán. És nem tudok hosszú évek óta fenyőfát venni. Nem csak Andersen miatt. Hallom panaszos kísértethangjukat.

Dockypapa

"Kar a karé,
láb a lábé.
Láb a karé,
karalábé..."

forrás: internet

Dockypapa

Ott ült a villamoson az emberek között - és ezen ő volt a legjobban megdöbbenve. Alig 10 -15 perce utazott csak, de a többiek türelmetlen ingerültsége már átragadt rá is. Idegesen dobolt csontos kezével a térdén, miközben várták, hogy a lámpa végre zöldre váltson, csuklyája alatt néha megrándult a feje, és idegenül bámult ki az ablakon. „Hogy kerülök én ide??” – gondolta, bár a választ tudta jól. A Válság elérte őt is, őt, a Holt Lelkek Tavának egyetlen, ezért legfőbb beszállítóját. A Halál - mert ő ült a 49-es villamoson e korai órán- gondterhelten és tehetetlenül bámult maga elé:
„Ezt sosem hittem volna…”   
Egykor még a Pokoli Transzporter Teleportállal utazott a helyszínre, hogy a Végzést kézbesítse, és a lelket magával ragadja, de az Égi Fluidum – ami működtette a pokoli szerkezetet - ára mondhatni az egekig szökött, és így először csak korlátozták, majd beszüntették a szolgáltatást. Nagyon nem volt elkeseredve, mert aztán kapott egy autót, és szinte élvezte a száguldást. 

Dockypapa

Elképesztően furcsa emberek között élünk, ezt biztosan mások is megfigyelték már. Én egy társasházban lakom, ahol nagyjából 40 lakás található. Az egyik közvetlen szomszédom nagyon különös figura. Julcsi néni szerint adórevizor lehet az illető, mert azok hordanak olyan nagy, fekete bőrtáskát. A folyton köhécselő és láncdohányos Károly bácsi szerint csakis egy egyszerű filozófus lehet a fiatalember.
"Hiszen ilyen bozontos hajjal és szakállal csak próféta, vagy filozófus lehet az ember szakmája. Ugyebár a buszvezetők nem így néznek ki, viszont a próféták ideje már leáldozott, tehát..." - érvelt a kisöreg 2-3 köhécselés között.
Én nem tudom, hogy mi az igazság, de történt egy elképesztő eset a múltkor, ami nagyon felháborított. Kedd, vagy szerda volt, nagyjából hajnali 02:30 felé járt az idő, amikor ez a különös fiatalember olyan erővel, intenzitással ütötte, rúgta a lakásainkat elválasztó falat, hogy ijedtemben majdnem leestem a létráról, kezemben a bekapcsolt ütvefúrómmal, mert éppen a könyvespolcomat rögzítettem a falhoz.
Felháborító, hogy milyen nyugtalan és agresszív, intoleráns emberek között kell élnünk....

Dokypapa

Nyárelő volt, talán egy melegebb május végi reggel. Akkor még vonattal jártam a fővárosba. Az elővárosi vonatok minden reggel tömve voltak ingázókkal. Mikor végre megérkeztünk Pestre, csak lassan, araszolva tudtuk elhagyni a Nyugati pályaudvart. Néhány lépést tettünk a Körúton, talán még a gyorséttermet sem értük el, amikor megláttuk a földön heverő alakot. Hason feküdt a járda és a házfal találkozásánál, gondosan ügyelve, hogy szem előtt legyen, de ne akadályozza a gyalogosokat.
Ruházata átlagos volt, kopottas, de tiszta. Haja hosszú, viszont ápolt. Fejét a karjain nyugtatta, mint napozó a tengerpart homokján feküdve. Megfáradt ember benyomását keltette.
Mellette egy kartonlap, melyen gondos betűkkel ez állt:
"KÉREM SEGÍTSENEK! ÁGYRA GYŰJTÖK!"

- Tsúszó télikert-teraszt épített házához, ott alkotta meg szövegírás-elméletét műanyag tartályban

A PR-cikkek szerint alkotói elmélyedéshez kinek-kinek másra van szüksége. Hemingway magas pult előtt állva írt (bár olykor alig állt a lábán), Puccini fekve komponált a nagy hasára téve a kottát, Mozart biliárdasztalra görnyedve is tudott zseniális operákat szerezni, Csokonai ruhásszekrényben írt csodálatos verseket gyertyafénynél, Rejtő Jenő füstös-zajos kávéházban alkotta kalandregények nemzeti kinccsé vált párbeszédeit. Tsúszó Sándornak viszont a télikert volt a kedvenc terepe. Ezt többek között Utazások innen és túl című kései művéből tudjuk, amelyben ugyan európai (főleg Franciaországban és Hollandiában utazgatott) élményeiről számolt be, de útikönyvének hőse - Dékár, aliasz Fonetikus Descartes - minduntalan visszatért (legalább gondolatban) svédországi otthonába. Ennek a pánikmentes otthonnak három jellegzetessége volt: a polinéz polietilén tartálydoboz, a finn szauna és az angol télikert. Illetve hát ezen a tájon egyik sem számít túl nagy különlegességnek, hacsak a polimer szobarész nem.

Tsúszó Sándor, a felvidéki születésű avantgárd költő és egzisztencialista gondolkodó idős korát töltötte a skandináv országban. 1941-ban halálhírét költötték (állítólag Pozsonyban, a Madách Kiadó későbbi székháza előtt gázolta halálra egy automobil), de ezt a hírt alighanem ő maga terjesztette és a "halálos baleset" megrendezésében íróbarátai voltak segítségére.

A jeles poéta ekkor már jelentős életművel rendelkezett, amely azonban a háborús időszak zavaros éveiben részben feledésbe merült, és csak az 1980-as években fedezte fel a maga számára egy új írógeneráció. Tsúszó ekkor már Északon élt, nem igazán érintkezett a külvilággal. A szaunájában elmélkedett és a télikertben alkotta kései műveit, így többek között a keleti egzisztenciális filozófia posztmodern feldolgozását (Greenhaus Existens).

Úti naplójára visszatérve: ebben többször említi, mi elmés ötlet volt beépíteni a kertvárosi ház hatalmas teraszát: az üvegfalak mögött nappal mindig elegendő világosság volt az alkotáshoz, és még akár a fehér éjszakákon is írhatott lámpavilágítás nélkül. Ha zavarta az erős fény, egy hatalmas, személyre szabottan gyártott műanyag tartály belsejébe költözött, ott alkotta meg például a Rotációs szöveggyártás és irodalmi kármentés néven ismert elméletét.

Ezeken az éjszakákon születtek emlékezetes szövegei az írás filozófiájáról (A szövegírás elmélete), amelyben sikerült bebizonyítania, hogy a Világhiány azoktól a művektől válik teljessé, amelyek önvalójukkal teljesítik be a posztmodern jellegrálényegítést. Ugyancsak ekkor készítette trükkös irodalmi keresztrejtvényeit, amelyek megfejtése mindig 14 szonettsor volt. A versírás ilyen mesterfokára kevesen jutottak. A télikert ás a műanyagtartály jótékony szerepe ebben nyilvánvaló. Főleg, ha tudjuk, hogy Svédországban is 4 évszakot ismernek: a júniust, a júliust, az augusztust és a telet.

bdk

-----

Ajánljuk még szíves megtekintésre:

• A télikert fűtése, tájolása - gyártás és beszerelés
• Blog-honlap a szövegírás optimalizálásáról

Brit tudósok kimutatták, hogy nemcsak Skandináviában divat a teraszbeépítés, hanem népszerű a budapesti vps- szolgáltatás is. Tsúszó Sándor szövegírási elmélkedései is ezt bizonyítják. Építés, télikert építés, virtuális üvegház, virágpavilon, télikertépítés és műanyag gyártás. Készen kapott Prcikk publikálása, honlapszöveg-írás

Kezdhetném akár azzal is, hogy brit tudósok megállapították. Az a vicc, hogy ez nem vicc: a télikert a viktoriánus Angliában lett először népszerű, és egy percíz, ám praktische Englender szépen le is fektette a szabványügyi hivatalnál, hogy mi számít télikernek. Nos:

Télikert a lakással közlekedő azon helyiség, amelynek oldalfal-felülete legalább 50 %-ban, tetőzete pedig legalább 75 %-ban fényáteresztő anyagból épült.

Ilyen egyszerű ez kérem. Ha nem elég nagyok és számosak az ablakok, ha túl kevés az üvegezett lik a tetőn, akkor az már nem is télikert, még ha dugig van tömve pálmával és narancsfával - akkor se nem. Hát jó, ragaszkodjunk ahhoz, ami per definitionen wintergarden vagy conservatory. A szlogen pedig az, hogy NE DIDEREGJEN ZORD TÉLI KERTBEN, IGYON TEÁT ANGOL TÉLIKERTBEN!

bdk