dockypapa

Kérdező: - Először is gratulálni szeretnék ehhez a fantasztikus egyéni teljesítményhez. 6 év dohányzásmentesen, bravó! Sokan cserélnének Veled, az biztos. Fel kell tennem a szokásos és jól elcsépelt kérdést: hogy érzed magad, hogyan éled meg ezt a sikert?
Én: - Köszönöm a gratulációt, és megmondom őszintén, hogy büszke vagyok, bár nem érzek sokkal többet, mint tavaly, amikor az 5. évfordulót ünnepeltem.
K.: - Mesélj, milyen erőfeszítésekre volt szükség, hogy ez az eredmény létrejöhessen!
É.: - Többször próbálkoztam már rekord kísérlettel, de vagy a felkészülésem volt rossz, vagy a koncentráció. Még az engedélyezett segédanyagok (nikotinos ragtapasz, rágótabletta) igénybe vételével sem sikerült 6 hónapnál hosszabb, jobb eredményt elérni.
K.: - Végül mi adta meg a kellő lendületet?
É.: - Kipróbáltam a biorezonancia kezelést. Érdekes módon cseppet sem hittem benne, sőt, a kezelés inkább tűnt vicces kis szeánsznak, semmint hathatós segítségnek. Gondoltam is arra, hogy a befektetett összeg erejéig legalább nem gyújtok rá, hogy ne legyen ablakon kidobott pénz, de végül bőven túlteljesítettem a tervet. Azt hiszem az igazi hajtóerő az volt, hogy belül, fejben eldőlt a dolog, elég volt a bagó rabláncából.
K.: - A legendás akaraterő?
É.: - Még csak azt sem mondanám, mert nem érzem úgy, hogy hatalmas akaraterőm lenne. Nem is erre volt szükség, hanem annak a felismerésére, hogy béklyóban vagyok, egyfajta irányítás alatt. A cigaretta döntött sok dologban helyettem.
K.: - Például?

Berniczky Éva

Amikor Hosszúlábú Pimpót nem szállja meg az ihlet

Most biztosan azt gondolod, micsoda család! Ezeknél folyton folyvást csengetnek az ajtón! Valóban, nem unalmas itt az élet, csilingel az egész üvegház naphosszat. Ha megnyomják odakinn a gombot, megfigyelheted, hányféleképpen muzsikál ez a furcsa zenede. Hol kaffog komótosan, mint egy csorba kolomp, hol beleng mindent a hangja tekintélyesen, akár a templomi harangé, hol türelmetlenkedik sokat sejtetőn, mint a karácsonyi mázas csengő, hol meg zizzen bizonytalan-finoman, a mező lila gingallóihoz hasonlatosan, ha lúdbőrzik rajtuk az esti szél. És csak találgathatod: vajon ki kér bebocsátást???

- Egy, kettő, három, négy, öt, hat - számolták odabenn az éppen felcsattanó csengőszót, amely ez esetben olyan szaporán és határozottan cifrázott, akár a kolomp nyelves kistestvére, a pergő.

– Pimpó bácsi! – rohant boldogan beereszteni a kedves látogatót Ükerke hanyatt-homlok.

Mácsonya pedig megerősítve a dolgok állását még hozzátette:

– Pimpó bácsi személyesen.

Hosszúlábú Pimpó, a festőművész elégedetten nyugtázta a pontos és precíz fogadtatást. Hatalmas tányérsapkáját, amely piktor palettáját formázta, szokásához híven lezser mozdulattal dobta a fogas felé, s mivel nem esett le, a jókedvét is a sikeresen landoló repülő csészealj mellé akasztotta:

– A mindenit, ez a nap is remekül kezdődik!

Megrázta magán lila-zöld kockás felöltőjét, csak úgy hullott belőle a derű.

Ágigi

Sohasem éreztem különös vonzalmat a fák iránt.

Hacsak nem egy terebélyes cseresznyefa iránt, amely a szomszéd utcában csalogatott minket, gyerekeket, pirosan mosolygó gyümölcseivel – amikor eljött a szüret ideje. Szüleink mindig minket – bátyámat és engem – küldtek oda kis kosárkákkal, hogy a télire valót leszedjük némi jelképes összeg ellenében, amivel a fa gazdája egészítette ki pici nyugdíját. Fürgén felmásztunk az ágak közé, Piroska néni pedig alulról tartott szóval minket, kérdései olyan szaporán pattogtak, amilyen sűrűséggel pottyantak le a magok a merő véletlenségből szánkba került cseresznyékből.

Na meg a buboricskafa! Ma sem tudom, hogy igazából mi a neve, sokan madárcseresznyének tudják, nekünk egyszerűen bubifa volt. Tele volt vele a kiserdő, ami mellett laktunk. Azt mondja a nóta, hogy erdő mellett nem jó lakni, de nekünk, gyerekeknek az volt. Nemcsak azért, mert nem kellett fát hasogatnunk, hanem főleg azért, mert amint az első tavaszi napsugarak felmosolyogtak, mi már rohantunk bele. Aztán egész nyáron az volt a legjobb játszóhelyünk csalogató tisztásaival, sűrű bokraival, kanyargó kis ösvényeivel. Ősszel aztán irány fel a buboricskafákra! Akkorra érett ugyanis meg termése: apró, kezdetben zöld, majd sötétbordóra színesedő bogyócskák, borsószemnyiek. Ezek magját jóformán csak héj vette körül (de az mézédes volt, pláne amikor a dér már megcsípte), gyönyörű íveket lehetett pöckölni velük. Vonzalmam irántuk máig sem szűnt meg: barátaim legnagyobb megrökönyödésére boldogan szedegetek egy-egy marék bubit, amikor eljön az ideje.

Ja, meg a kertünk aljában uralkodó óriási szederfa – a fekete fajtából. Gyümölcsérés idején szinte levakarni se lehetett minket róla. Viháncolva nyújtogattuk egymásra feketére színeződött nyelvünket. Aztán nem győztük lesikálni magunkról a ragacsos, sötét levet.

És egy vénséges vén diófa keresztapám terasza mellett… alatta kacskaringós talpú, fonott hintaszék… benne egy kicsi lány… olvas… aztán: kopp, pottyan egy dió…

Mondom, nem éreztem semmi különösebb vonzalmat a fák iránt. Voltak, mint a világ egyéb dolgai.
Mígnem… Valami kiállításon jártunk párommal, amikor is megakadt a szemem valamin: különböző formájú-nagyságú fák sodrott rézdrótból formázva – mind külön egyéniség. Megbabonáztak. Jó sokára vettem észre a szerényen köztük álldogáló alkotót: egy kedves, mosolygó fiatalembert, régi jó ismerősömet. Fábián – nevezzük őt így – csöndesen kivárta, amíg észreveszem, majd az örömteli üdvözlés után mesélni kezdett a fáiról. Fényképezőgépével jár a nagyvilágban, fákat fürkész. Ha meglát valami furcsa, különleges, tetszetős formát, máris lencsevégre kapja, aztán a fénykép alapján megsodorja őket egyetlen szál hosszú, 1-3 mm vastag vörösréz huzalból. Azt mondta, hogy ha valaki visszafelé sodorná a kész művet, akkor a nagyobbak esetén akár 1000 m hosszú drótot kapna, ugyanis az az ágak végén visszafordul, és úgy halad a következő ág felé… És Fábián mesélt, csak mondta, mondta lelkesen, kezének finom mozdulataival mutatva a kiállított fácskák ágbogait. (Természetesen rövid időn belül nekem is sodort a „mester” egy fácskát – előbb egy szomorúfűzet, de attól mindig bánatos lettem, majd egy büszke tölgyet. Ha ellátogat olykor hozzám, mindig helyreigazítja az idő közben rakoncátlanul elmozdult ágakat. Pszt! Meg ne tudja: karácsonykor, húsvétkor aggatok rá némi kis könnyű díszecskét.)

Akkor még nem tudtam, de ott valami történt velem. Jó idő múlva azon kaptam magam, hogy egy kicsit fábiánosan kezdem nézni a fákat. Azok meg elkezdenek mesélni…
Valahogy másként sétáltam már a Margitsziget öreg tölgyei alatt. Valahogy úgy, mint Arany. Aztán sorra előjöttek a fák. Márai gesztenyefái a Mikó utcában. Mind a hét. Tóth Árpád sovány akáca a körút porában. Janus Pannonius türelmetlen mandulafácskája. Csontváry cédrusa. Van Gogh göcsörtös látomásai, virágzó csodái…

Ma már nem tudok elmenni egyetlen fa mellett sem, hogy legalább gondolatban meg ne simogatnám törzsét, meg ne borzolnám üstökét. Olykor megölelem őket. Igazán. És nem tudok hosszú évek óta fenyőfát venni. Nem csak Andersen miatt. Hallom panaszos kísértethangjukat.

Berniczky Éva

Ez a cirkusz kész cirkusz

Ezen a délutánon az üvegházban repült minden. Suhantak a ruhakefék, sercegtek a fésűk, kopogtak a cipőkanalak, szortyogtak a cipőpaszták. Csinosodott, tisztult, illatosodott a két készülődő, míg végül ott állt a bámuló család előtt szagosan-fényesen legünneplőbb csokornyakkendőjében Kéküstökű és csatos körömcipőjében Ükerke.

– Megyünk, kisasszony? – kérdezte az olyannyira gáláns lovag, amilyenek kizárólag a nagyapák tudnak lenni.

A megszólított felkapta a fejét:

– Ejnye, kedves uram, igazán lehetne ez esetben takarékosabb a betűkkel!

– Ohó, hát persze, én balga! Helyesbítek: megyünk'isasszony? - javította rövidebbre magát Kéküstökű Csormolya.

– Ez már más – bólintott elégedetten Ükerkelonc, majd megvigasztalva a szegény otthon maradókat, nagyvonalúan fűzte hozzá –, ha'zajövök, majd mesélek!

Mácsonya vágott egy rendkívül tartalmas pofát, amely körülbelül azt jelentette: te jó ég, mi vár ránk (rövidebben: vár'ánk!), ha ez beindul, és nincs menekvés, mert meg fogja tenni, no mindegy, legalább, amíg távol van, csinálok valami hasznosat.

De az efféle könnyelmű gondolatokat soha ne vedd komolyan!

Mácsonya csak szöszmötölt, illetve azt is csupán mímelte, hiszen semmi más nem tudta foglalkoztatni azon kívül, hogy várta haza húgát és nagyapját. A cirkusz szerinte rém unalmas dolog, de ha valaki megjön valahonnan, az más, az esemény, arra érdemes hosszasan készülődni. Ha cirkusz, ám legyen cirkusz, nincs mit tenni! Még be sem csukódott az ajtó a kétszemélyes publikum mögött, ő máris elkezdte várni a távozókat.

Berniczky Éva

Amikor Mácsonya elhatározza, hogy megkeresi a várba vezető titkos alagutat

Mácsonya még Bábakalács meséje alatt eldöntötte, nem hagyja tovább annyiban a dolgot.

– Persze, téged csak az érdekel, a gyöngyök, a tollak, a színes szalagok, te kis majompofa! – emlékezz csak, így korholta Ükerkeloncot.

De majd ő férfiasan belenéz az Évacakba, az más lesz ám, egészen más. Mert ő céltudatosan, problémát megoldóan és önzetlenül lép fel, nem a hiábavaló rongyászkodás miatt nyitja ki a szekrényajtót. Hadd érezze az a szerencsétlen Évacak, van kire számítania. Egyszóval, ott lógott a levegőben, hogy valami eget rengető következik, ha Mácsonya felvonul az emeleti pihenőre és hozzáfog rendet rakni az ócska bútordarabban.

Hajaj-j-j-j-j-j, nyűszítenél, ha ismernéd hősünk takarítási módszerét, s legalább halványan kapiskálnád a folytatást. Gyors szerepcsere, és helyetted Iringó kapja fel az elhangzott kijelentésre riadtan a fejét, halálsápadtan és lemondással nyögne nagyot:

– Jaj, ne!

Neked pedig csupán az tűnne fel, hogy ez az Ükerkelonc micsoda majom! Aha, ezek szerint Iringótól lesi el a kis jómadár ezt a jellegzetes nyafogást. Jaj, ne, jaj, ne! – hallottad számtalanszor tőle. Ráérünk ezen csámcsogni később. Most másra kell figyelned. Mert Mácsonya, ha a fejébe vesz valamit, azt onnan ki nem veri ugyan senki emberfia. A biztonság kedvéért, nehogy kellemetlen meglepetések érjenek, elmondom, mi fán terem egy-egy efféle takarítás.