A télikert olyan posztmodern növényház, amely a szövegírás tiszta vízüvegén át figyeli az évszakok egymásutánját

Virtuális irodalmi télikert

2016\06\01 terasz Szólj hozzá!

Vakvászon

 Berniczky Éva

Vakvászon

Bár királykék viharkabátja pillanatok alatt felfúvódott, még így is két számmal tűnt kisebbnek méreténél. Az ajtónyílásban álló mégsem ezzel hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy beszéd közben boszorkányos iramban kaszált a kezével. Folyamatosan mondta, nem hadart, ennek ellenére az volt a benyomásom, sokkal gyorsabban gondolkozik, mint ahogyan szavakba önteni képes mindazt, ami kikívánkozik belőle. Talán a lemaradást igyekezett behozni a kényszeres szárnyalással. Kabátujja valamivel a könyöke alatt lötyögött, védtelenül hagyva abnormálisan vékony alkarját. Elsőre szinte alig ötlött szembe belőle más suhogó fehér végtagjain kívül. Az arcáról minduntalan ezekre siklott a tekintetem, elképedve tapasztaltam, hogy egyszerre mind kevesebbet és egyre többet látok. Mintha szédítő, kiszámíthatatlan mozgása fogyasztotta volna kezéről vakító fehér csontjáig az alsó- és felsőruházatot, szőrzetet, bőrt, izmot és kötőszövetet. Belerettentem abba, hogy a lepusztító koreográfiában bekövetkezhet a pillanat, amikor átlátok majd az előttem szárnyaló kezek sing- és orsócsontja között, és azután isten tudja, mi történik majd. Addig azonban a jövevény kifogásolhatatlanul játszotta a küldönc vagy futár szerepét. Azét, aki átvesz, majd elvinni készül valamit, amit egyikünk sem látott, legfeljebb elképzelhetett. Nem mindennapi viselkedésével felszabadított, miközben megkeverte, szemfényvesztően átrendezte az ok-okozati összefüggéseket. Nem néztem meg, mit adok át neki, őt sem izgatta különösebben, mit visz magával. Az alatt a néhány perc alatt, annak ellenére, hogy folyamatosan szóval tartott, nem derült ki, milyen nyelven beszél tökéletesen. A jelek szerint semmilyenen, mert mielőtt kiderülhetett volna, rafináltan váltott. Nem is értem, hogyan sikerült ezt a páratlan érzéki csalódást fenntartania bennem. Más és más nyelven folytatta mondandóját, mégis úgy tűnt, mindvégig ugyanazon a nyelven beszélünk. Udvariasságból követtem, azt hívén, így könnyebben fejezi ki magát, de folyton váltott.

Zavarodottan nyújtottam felé a megőrzésre nálam hagyott képet. Napokig állt a könyvespolchoz támasztva, amíg a viharkabátos férfi be nem csengetett. Ha engedek kíváncsiságomnak, és leszedem a festményről a védőborítást, megnézhettem volna, mit takar a virágmintás textil, amit apró szögekkel erősítettek a rámára, mintha a festményen sejthető nőalak modelljének levetett nyári ruhájából szabták volna a keretre. Az ilyen olcsó kartonból alaktalan asszonyokra varrnak közönséges pántos zsákruhát. Végül is mindegy, ki bújik az egyengöncbe, mindegy, ki a modell, úgyis megsemmisül. Talán ezzel a céllal álcázták a kopott anyaggal a képet, az elrejtett testtel együtt kellett elenyésznie.

Jó kis akt ez, jelentette ki látatlanban a szárnyas ember.

Tovább olvasom
2016\05\13 terasz Szólj hozzá!

Mélyen elmerülve

Balla D. Károly

Mélyen elmerülve

       Akkor lettem alkoholista, amikor Elvira a méhrákról ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre. Éppen feljöttem a kertből, kiléptem az ajtó előtt a csizmámból és lehajítottam a koszos dzsekimet, siettem a fürdőszobába, hogy a trágyaszagtól megszabaduljak, de a küszöbön utamat állta. Megmondta. Megmondta az orvosnak. Nem annak, akihez a méhrákjával járt, hanem az ideggyógyásznak. Megmondta, hogy alkoholista vagyok, hétfőre vár a doki mindkettőnket, együtt akar beszélni velünk.

       Ha vár, hát elmegyünk, vontam vállat, és újra kísérletet tettem, hogy bejussak a fürdőszobába és végre lezuhanyozhassak. Meg sem kérdezem, hogy vele mi van, hányta a szememre. Dehogynem, persze, persze hogy megkérdezem. Nincs rosszindulatú daganata. Kis hatásszünet után még hozzátette, a vizsgálat szerint egyáltalán nincsen semmilyen daganata. Na hál' istennek, mutattam megkönnyebbülést, és szabályosan elsodortam az utamból. Már magamra zártam az ajtót, de ő még bekiabálta, talán egy kisebb mióma lehetett, ám az is visszafejlődött, így nemhogy műtétre, hanem még gyógyszeres kezelésre sincs szükség. Mondta az orvos. Ő viszont, alighogy eljött a rendelőből, a buszon ülve rájött, alighanem nyombélfekélye van. Már azelőtt is gyanakodott erre, és most egyre bizonyosabb a dologban. Hétfőn, mihelyt az alkoholizmusomat megbeszéltük, megvizsgáltatja magát a belgyógyásszal.

       Folytatta, de rám már zuhogott a víz, nem hallottam, mi tette a gyanúját bizonyossággá. Elképzeltem, amint az orvosi könyvek újra feltornyosulnak az asztalon, s hamarosan a mostanitól eltérő fejezetnél fognak maguktól kinyílni, ha felüti őket az ember.

Tovább olvasom
2016\02\19 terasz Szólj hozzá!

Emberkert

Berniczky Éva

Emberkert

Palikáról, a falkavezérről túl későn derült ki, hogy valójában szuka. Akkor, amikor már senki nem vette volna a szívére az átkeresztelést. A kölykei is azután keveredtek elő, amikor teljesen kinyílott a szemük, s az intézet szigorú kertésze kész kutyák elé lett állítva. És bár az asszonyságnak krokodilbőr feszült az arcán, mégsem tartott a prágai nagyköveten kívül senki, még a hét kutya sem Mandi nénitől. A hajdani gimnáziumi biológiatanárnő szemvillanás alatt megszelídült, ha nyakába akasztotta a leszüretelt cukkiniket. Napszítta sapkájával, amelyre eredetileg kék festékkel azt nyomták, Nu, zajac, págágyi!, fölöslegesen riogatott. Ugyan kiben keltett volna félelmet, a Megállj, nyuszi!, vagy esetleg a Várj csak, te nyúl! A sild balján valóban szedte a véknyát a nyúlforma, kergette a felismerhetetlenségig halovány szürke pacni. Különben aki hírét sem hallotta ennek a korszakos rajzfilmsorozatnak, annak nemigen hiányzott a cirill betűk mellől a kifakult ordas, amely rekedtes hangon folyton azt üvöltözte, nu, zajac, págágyi! Hiába, Mandi néni, akár az agyafúrt nyúl, jóval túl a hetvenen a toportyánok elől mindig időben leguggolt, holott sohasem volt pionír, és így a bajok valahogyan soha nem találták a helyén, némi keresgélés után átsuhantak a feje fölött. Pedig kicsivel lejjebb murokot gyomlált éppen, meglehet, uborkát kacsolt, vagy a hosszas hajlongás után az epekövein igazított. Elővette a porta ablakából az összecsomósodott karlsbadi sót, kapirgált a zöldes üvegcséből úgy kávéskanálnyit, azt feloldotta pohárnyi vízben, s felhörpintette a zavaros oldatot. Kicsit leült, várt türelmesen, még mindig bízott abban, hogy valóra válik a lehetetlen, műszálas pantallója elegáns zsorzsett nadrágkosztümmé változik, mert Mandi néni köztudottan azt szerette, ami természetes. Fürdőbe nem utazik akármiben az ember, olcsó műszálban nem adhatja magát drága orvosok kezébe. Csakis olyanban, amiről messziről látszik, viselőjében öklömnyi kövek nőnek, felépül belőlük Karlovy Vary. Híres doktorok helyett azonban továbbra is Palikáék szimatoltak körülötte, s az amúgy kitűnő reflexszel megáldott jószágok hiába csattintották össze fogaikat, nekik sem sikerült elkapni annak a láthatatlanul kotyvasztó alkimistának a bokáját, aki kertészük bensőjében mesterkedett. Mire a kis lábaskában megmelegedett az ebéd, Mandi nénit rendszerint el is engedte a görcs.

Augusztusban kígyóformájú cukkinikkel sétifikált, leszüretelte a hosszú termést, nyakába akasztotta, úgy vitte haza az intézetből, ahol a fia nevén kertészként dolgozott. Derék utódja ezalatt otthon a tintával megfestett hortenziákat irtotta, pedig a kivénhedt tanárnő évekig kísérletezett velük, mindig más és más arányban öntötte a tövekre a tintát, amíg a bokrok kivételes indigókék ernyőket nem növesztettek. És most a fia, ameddig a szem ellát, fűmagot vetett. Be kell hozni a félévszázadnyi lemaradást, ezentúl olyan lesz itt minden, mint bárhol másutt a világban, majd meglátja, anyám. Ám Mandi nem várta meg, míg a saját kiskertjében táblácskát szúrnak elé A fűre lépni tilos! felirattal. Valahogyan csak keresztül kell mennie a kifogástalan pázsiton. Rosszabbik esetben, megtanul pázsitot ugrani. Igaz, ahhoz bizony meg kell fiatalodnia, barníthatja őszes haját diófalevél főzetével, vérre hulló fecskefűvel égetheti a szemölcseit, vértelen ajkát alkörmös szőlővel pirosíthatja, belezsugorodik a zsorzsett kosztümbe, és elindul az intézetbe, amelynek szomszédságában lakik egykori tanítványa, a prágai nagykövet. Ilyenkor rendes évi szabadságát tölti itthon a villájában, illetve inkább kint az udvarán az asztalánál, amellyel napóraként járja be zsebkendőnyi kertjét. Ha esik, ha fúj, kint ül rendületlenül a nagykövet, eszik és iszik bárkivel, reggeltől estig tart a fogadóóra a diófa alatt.

Amikor a diplomata egy szál gatyában előkeveredett asztala mellől, vendége csak annyit súgott: DNS. A házigazda halálra vált arccal próbált vigyorogni, de Mandi tanárnő kíméletlenül kimondta, emlékszel, fiam, háromszor fogott ki rajtad annak idején a dezoxiribonukleinsav. A nagykövet sietve invitálta az asztalához, mintha mindketten késésben lennének, s amint leült, töltött a poharakba, magának vodkát, vendégének tojáslikőrt, csakhogy felejtsék már azt a gyalázatos fehérjeszintézist. Hiába ügyeskedett, az öregasszonyt nem lehetett lebunkózni. Megkérdezte, vajon sejtik-e ott a csodálatos arany Prágában, hogy az egyik nagykövetnek fogalma sincs az élet lényegéről. A diplomata zavarában azzal védekezett, a rezidenciáján reggelente ő, isten bizony, kilyukaszt tűvel egy nyers tojást, és minden erejét összeszedve azon a parányi lukon pohárba fújja, vagy ha kevés az ideje, kiszívja a tartalmát. Egyik módszer sem jobb a másiknál, ne tudja meg, közben milyen éktelen kínokat áll ki. Vagy pattog a füle, mintha szerpentinen emelkedne, vagy a szeme ugrik ki a helyéről, mintha mágneses szippantóval tapadnának rá, de a tojás sárgája csodával határos módon nem folyik ki burkából, és ő úgy nyeli le sértetlenül, mert megtanulta legyűrni a torkából azt a gombócot, amelyet Mandi néni növesztett oda. Édes fiam, cuppogta a tojáslikőrt az utolsó és egyetlen tanú, akkor most már értem, miért nem hallani ki a hangodból fals zöngét, bármit mondhatsz, az tisztán madrigál. Nem árullak el, teszi hozzá, ha te is segítesz. És elsírja az indigókék hortenziákat, meg azt is, hogy spenót lett körülötte az egész világ, ráadásul az utóbbin nem közlekedhet észrevétlenül, hiszen a fű nem nő ki nyomában. Kénytelen Palikára mutogatni, miközben az a szegény pára olyan ártatlan, mint a ma született kölyke, amelyiknek még nem nyílott ki a szeme. Hát ha már így esett, hogy nagykövet lett az ő hatökör tanítványából, figyelné már ki ott a nagyvilágban, mi módon lábalnak át a friss gyepen azok, akik ezt a pázsitosdit kitalálták.

A nagykövet vagy még mindig nem nézett utána a DNS-nek, vagy éppen túl sokat tudott róla, de hamarosan különrepülővel irdatlan küldemény érkezett Mandi néni címére. Tanítványa egész kertet postázott neki, valamennyi tartozékával együtt. A föld, a pázsit, a bokrok mind-mind külön volt csomagolva, mint szétszedhető konyha- vagy szobabútor elemek. Egyedül össze sem rakják, ha az előrelátó nagykövet nem küld okleveles prágai kertészmérnököt a szállítmány kíséretében. Még a magasan képzett szakember is napokig tüsténkedett, amíg az egymáshoz illeszkedő részeket megtalálta. Amikor elkészült, a kertészmérnök becipelte a puzzle közepére a szőnyeggé gömbölyített jókora hengert, hirtelen mozdulattal fellebbentette, és ráborította az összerakott kertre, az ott kíváncsiskodó tulajdonosra. Szerencsére nem történt semmi baj, mert a bukszusoknak, tujáknak, öregasszonyoknak előre ki volt lyuggatva a helyük.

Tovább olvasom
2015\08\24 terasz Szólj hozzá!

Fejezetek az üvegházból, 12

Berniczky Éva

Mindennek a végére jár egy Gomborka

Amint elöntötte a kávézószobát a világosság azon az emlegetett keddi vagy csütörtöki áramszünetes napon, eltűntetett száraz kórót, szúrós töviseket, tátogó szirmokat, mérföldeket görgő ördögszekeret. A valóságban nem maradt más belőlük, csak a gyékényen a kék kanna, s benne gőzölgő illatos gyógytea. Bódításában ott kavarogtak az üvegház lakóinak titkolt és kiteregetett álmai. Csak annyi, amennyi a kék kannába belefért. Tudod te, mi minden fér egy gőzölgő kék kannába?

Ükerke régóta vágyott rá, hogy legyen egy kókuszdiója. Aztán Mikulásra meg is kapta. A Mikulás hozta, vagy a mama, nem lehetett azt tudni. Értelmes ember ezen nem sokat gondolkozik. Merthogy a Mikulás bárki lehet, ha képes azzá válni, az bizonyos. A cukorka ízén úgyis azonnal megérzi a kis fekete csizmácska tulajdonosa, igazi mikuláscsemege-e, vagy csak olyan közönséges édesség, amit a Fánikánál kapni. Minden esetre akkora volt ez a szőrös kókuszdió, hogy nem fért Ükerkelonc csizmájába, csak mellé rakták a felszalagozott gyümölcsöt, amelyről már messziről lehetett látni, valódi, hamisíthatatlan Mikulás cipelhette idáig.

Tovább olvasom
2015\08\08 terasz Szólj hozzá!

Fejezetek az üvegházból, 11

Berniczky Éva

Játsszuk azt...

Őszapó köpűjét egyszer csak elnyelte a keddi vagy a csütörtöki áramszünet, mikor történt pontosan, ki emlékszik arra. Különös módon az üvegház lakói, amint elaludt a villany, a koromsötétben fokozatosan teltek meg dacos elevenséggel, szétmásztak izgatottan, mint tavasszal a bogarak. Hiába, a mesterségesen előállított napfogyatkozás, megszokták bár, még mindig megrázta finoman a kedélyeket.

– Hogy az ördögök szekereznének a hátukon! – mérgelődött mindahányszor Kéküstökű Csormolya, amint kihunyt a kávézószobában a kecses sárga lámpa fénye.

És meggyúltak sorra a gyertyák, kormos üveg mögött remegett az este, s benne mint finom védőburokban: Ükerkelonc, Mácsonya, Bábakalács, Kéküstökű, Gabona, Iringó alakja imbolygott ide-oda, mígnem árnyékuk összeolvadt egyetlen kívánsággá:

– Játsszuk azt... – csapott le azonnal a kényszerű együttlét kínálta dologtalan lukas órákra a szemfüles Ükerkelonc –...játsszuk azt, jaj, csak jutna eszembe valami, valami érdekes, valami olyan, amitől eláll a lélegzetetek!

És miután számtalan ötletét lehurrogta a társaság, végső kétségbeesésében kibökte:

– Szerintetek mik lennénk, ha növények lennénk?

Tovább olvasom
2015\07\26 terasz Szólj hozzá!

Fejezetek az üvegházból, 10

Berniczky Éva

Kakasmandinkó ajándéka

Kakasmandinkó nem szerette a pozsonyi kiflit, úgy tartotta, nincs abban semmi különös, mindegyik sarlócska unalmasan, precízen egyforma. Olyan, mint sok-sok pocakos Hold. És mi tagadás, egy pocakos Holdban nincs egy szemernyi fantázia sem. Egyszerűen rémes, hacsak a róla szálló-kavargó vaníliás porcukorban nem bújik meg valami kevéske varázslat.

– A lekváros csacsifüle és a kókuszos ferdinánd, az igen, az már valami! Végignézhetsz egy egész tálcával belőlük, mégsem találsz két egyformát, ahány darab, annyifélét formáz – okította Kakasmandinkó Mácsonyát, aki az elmondottak ellenére úgy érezte, ha legközelebb Iringó pozsonyi kiflivel kínálja, sajnos, nem tehet róla, el fogja árulni barátja elveit.

Ilyen vérlázító dolgok jártak Mácsonya fejében, miközben Kakasmandinkó már arról áradozott, hogy az ő kedvencei sütés közben külön életet kezdenek, s amikor kikerülnek a fonott kosárba, a piros kockás kendő takarásában mindig meglepetés várja azt, aki engedetlenül megcsőrözi a még tiltás alatt lévő, forró csacsifülét vagy a kókuszos ferdinándot.

– Ferdinánd? Miért nincs ennek az aprósüteménynek becsületes magyar neve? Lehetne, mondjuk kókuszos csiga – ajánlotta morgolódva Bábakalács, amikor egyszer alaposan kakasmandinkósított unokája arra kérte, süssön neki ferdinándot.

Mácsonya legközelebb elmesélte barátjának nagyanyja ajánlatát, mire az teljesen kétségbeesett.

Tovább olvasom
2015\07\17 terasz Szólj hozzá!

Fejezetek az üvegházból, 9

Berniczky Éva

Ükerkelonc a táborozáskor

Utazni csudajó dolog! Ükerkelonc sohasem felejti el odatapasztani kíváncsi orrát az ablaküveghez. És akkor, akkor gombnyomásra belecsöppen egy változó-suhanó világba, ahol szeme előtt bomlik a virág, lebben a szoknya, maszatos lányka a pipacs vörösét mind magára húzza, úgy szalad sziszegő lúdjai elől. Ilyenkor Ükerke azt is látja, hogyan számol meg a sértett pásztor mérges libái helyett minden jámbor jegenyét. Mire elérik a szaladó erdőt, javában elegáns bársonybékákat dirigál ideges karmesterként az árokparton az esti szél. Épp csak zenéjüket nem hallani, bosszantó, mint egy némafilm csak pereg-pereg hangtalan, megállíthatatlanul. A bámuló olykor elunja a néző-szerepet és nagyon szeretne szereplőjévé válni a kinti történéseknek. Ilyenkor majd kiesik az autó ablakán, úgy integet. Ezt aztán Mácsonya semmiképpen nem tudja megérteni.

– Mit művelsz? Ne majomkodj már megint! Mit gondolnak majd rólunk? –kérdezi ingerülten és értetlenkedve.

– Mit gondolnának? No ugyan mit? Észrevennék, hogy valaki figyel rájuk, és örülnének neki, biztosan. Így kell lennie – nyugtatta mindahányszor bátyját Ükerkelonc, ha együtt utaztak és továbbra sem világosodott meg előtte, mitől is fél Mácsonya annyira.

Most hát kihasználta a ritka alkalmat, hogy egyedül basáskodhat a hátsó ülésen, egész zsibbadásig lengette a kezét. De valahogy Mácsonya aggályoskodása nélkül nem ért az egész semmit.

Tovább olvasom
2015\05\25 terasz Szólj hozzá!

Miért jó tanárnak lenni?

Ágigi

A minap selejteztem a papírjaim között ("ne szidjon nagyon a gyerek, hogy mennyi kacatot hagytam magam után" jelszóval), és megleltem egy régi, kedves tanítványom "verselemzését". Jófejű, tehetséges srác volt, mindig extra feladatokat kellett adnom neki, hogy lekössem szellemi energiáit, míg a többiekkel "alapoztam". Egyszer odadobtam neki a Csigabigát, hogy kezdjen vele valamit. 
Ez lett belőle:

"Csigabiga, gyere ki,
ég a házad ideki’,
kapsz tejet, vajat,
holnapra is marad.

A csiga allegóriája az élet körkörösségének, a hérodotoszi ciklikus történelemszemléletnek a képe. Ez természetesen egy kis világ: a költő kivetített belső vitája, mely stílustanilag a 20. századi realizmus és szimbolizmus jegyeit ötvözi.

Tovább olvasom
2015\04\26 terasz Szólj hozzá!

Fejezetek az üvegházból, 8

Berniczky Éva

Hogyan menekült meg Bíboros Kosbor, az énekmester

Bárki megmondja, a kutyasétáltatás valahogy nem egyenrangú a macskalegeltetéssel – tépelődött letörten Ükerkelonc.

Tuszi, a kandúr szemmel láthatóan nem nagyon vágyott rá, hogy kisgazdája láncot rakjon a nyakába, és felmutatva összetartozásukat végigvezesse a városon. A közönséges, hétköznapi macska-lelkével inkább egyedül szeretett kóborolni az üvegház környékén, azt is kizárólag akkor, ha már beesteledett.

– Ez nem igazság – fújta fel magát Ükerkelonc, amennyire csak tudta –, kit sétáltassak én most, kit?!

– No, azt már nem! Szó sem lehet róla! – Mácsonya hallani sem akart arról, hogy a kis nyávogó elkísérje őt és kutyáját, Hutut szokásos délutáni útjukra.

Így aztán Ükerke orrára biggyesztette a virágos keretű napszemüvegét, s mintha azzal láthatatlanná vált volna mindenki előtt – de legesleginkább a bátyja előtt –, kijelentette:

– Most pedig egyedül megyek sétálni.

Tovább olvasom
2015\04\10 terasz Szólj hozzá!

Fejezetek az üvegházból, 7

Berniczky Éva

 Iringó virágot ültet Ördögcérnának

Ahogy a pórul járt festőművész mögött becsukódott az ajtó, Ükerke hosszan töprengett azon, mi lelhette nagybácsikáját ezen a délutánon.

– Valami történt Hosszúlábú Pimpóval, csak azt tudnám, micsoda!

Nincs ez rendben. Az egész gyanúsan kezdődött. Emlékeztek még ugye, hősnőnk eresztette be a művészt. Ahogy belépett a tekintélyes személyiség, Ükerkelonc pár percig sutyorgott a fülébe, hogy mit, azt a társaság nem hallhatta, még Mácsonyának sem tűnt fel a páros diskurzusa.

– De hová tette Hosszúlábú Pimpó a dióillatot?!

– Tessék? Miféle dióról hadovázol már megint? – dörrent oda Mácsonya, aki tudnivalóan nem szerette az ostoba és haszontalan ellendüléseket a földtől.

Nesze neked, dióillat! Határozottan felháborították az efféle badarságok, hiszen hallottad róla te is, milyen nehezen viselte az efféle szépelgéseket. No nem, őt ne traktálják haszontalan majomkodással.

– Tessék?! Miféle dióról hadovázol már megint?

Ükerke elégedett lehetett. Ezt várta, végre valaki rákérdezett és ő elmondhatja valahára, mit súgott Hosszúlábú Pimpó fülébe, amikor az belépett egy icipici ihletért az üvegházba.

Tovább olvasom
süti beállítások módosítása